Száz éve született édesanyám emlékére
Mög né üsse aszt a gyerököt, mer’ kikaparom a szömit! Az Ilonka néni, mög a Zoli bácsi fia ő, röndös gyerök. Mondom, mög né üsse, mer’ nagy baj lösz – kiabálta az asszony. Én, Ilonka néni és Zoli bácsi tizenegy éves fia, meg csak álltam az egyre kövérebbre hízó tömeg közepén. Egyik kezemet egy bajszos, kopaszodó, szemüveges ember markolászta, olyan semmi-szürke arcú, akire anyám azt mondta volna, na, ez a felesége engedélye nélkül még tüsszenteni sem mer. De ez az ember akkor ennél jóval bátrabbnak, erősebbnek látszott. Legalábbis a keze szorításából, meg a szép titulusából – ő a ruhagyár rendésze, hogy verné ki a ragya a képit, suttogta egy nő – ezt éreztem ki.
– Maga meg jóasszony, igen, maga abban a virágos kendőben, jobban tenné, ha nem fenyegetőzne, mert itten bűncselekmény, de legalábbis nagyon súlyos szabálysértés fennforgása van ám, és ha maga a hatóság munkáját akadályozza, könnyen pórul járhat.
Ezt a haragos mondatot pedig egy rendőr kiabálta át a körülöttem csoportosuló emberek feje fölött. Vágott a hangja, mint a frissen élezett bicska.
– Mert ez a zászlólopás csupán első lépés ám a javítóintézetbe, de talán a börtönhöz felé vezető úton – harsogta fülembe a rendőr azon a tikkasztó május elsejei napnak a délutánján. A hajnalban munkásőr zenével ébresztett, reggel gyülekező, délelőtt felvonuló, ünneplő tömeg ekkor már szónoki beszédtől okosodva („Innen, a szegedi Széchenyi térről üzenjük az amerikai imperialistáknak és az uszályukban fetrengő bábjaiknak, hogy el a kezekkel Vietnamtól!”) szétoszlott a főtéri platánok alatt, és vagy a ligetben rúgott be, pörköltös bográcsok mellett tántorogva, vagy visszatért megszokott külvárosi világába.
Mi például Rókusra, ahol salétrom festette a falakat, pincékből, lepusztult úri házak mosókonyháiból kialakított, beázott szükséglakásokban, de azért még lakható húsz négyzetméteren élt a remény az emberekben, hogy egyszer nem csupán a lenini út lesz olyan gyönyörű, de még a gázgyár környékén is kerül csatorna a földbe. Meg aszfalton gurulnak majd az autók, és a mentős nem káromkodik a mellékutca sarkán, nagyobb eső után, hogy ő ugyan ide be nem tud menni, kínozza bármekkora betegség az idős asszonyt, és nem normális, aki azt hiszi, embernek való vidék Szeged Rókusa, merthogy ez inkább nyomornegyed, mintsem városrész, hiszen éppen az nincs benne, amitől az utcák és a terek várossá állnak össze.
Az ünneplőruhás emberek mégis ide tértek vissza, ide bizony, mert hazai pályán mégis csak nagyobb öröm, meg aztán olcsóbb is kirúgni a hámból a munka ünnepén. És én akkor áldottam ezeket az ünneplőruhásokat, mert a veszekedés hangjára kitódultak a Cuki presszóból, de még a Nejlon kocsmából is, hogy lássák, milyen az, ha a néphatalom lecsap a nép megtévedt fiára, ami azért mégiscsak tűrhetetlen – üvöltötte egy fuvaros. Nikotintól barna fogai füstösen meredtek ki a szájából, mint a lovaié, amiket oly sokszor láttam vígan, hatalmas sugárban vizelni a Tavasz utca sarkán, miközben a gazdájuk egyik felest a másik után szippantotta ki a tenyérbe szorított kis üvegből, a Mari boltjában toporogva. Ami persze nem Marié volt, hanem néphatalmi kezelésben lévő állami boltként jegyezték be, pontos iktatószámmal, ahogy illik.
– Hogy mi itt a tűrhetetlen, azt majd én mondom meg! – hasította a levegőt újfent a rendőr hangja, és abban a hangban volt már az öntudat és fölény mellett akkora harag is, hogy azt hittem, menten leszakítja a karom. – És én pedig azt mondom, hogy aki a magyar zászlót ellopja, az tűrhetetlen bűncselekményt valósít meg, értve vagyok? – kérdezte a rendőr.
A tömeg akkor elhallgatott. Nézte, ahogy a rendőr kiveszi kezemből a zászlót, ami nem is zászló volt már, hanem förtelmes bűnöm jele, és persze bizonyíték. Nézte a nép, hogyan emelkedik magasba a rendőr keze, szorítva a zászló nyelét. És élvezte a szelet is, ami Rókusra enyhülést hozott, a zászlót pedig megtáncoltatta, de olyan kedves szerelemmel, hogy a tömeg arcára felszaladt a mosoly, és olyan is akadt, aki elnevette magát.
Én meg arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy nem a munkásmozgalom vörös zászlaját emeltem ki a kerítésre szerelt tartóból, mert akkor ellenforradalmi elem lennék – ezt maga a rendőr mondta, amikor elkapott –, és most talán már sötét tömlöc mélyén várnék a súlyos ítéletre. De legalábbis úgy elvernének valamelyik őrszobában – ezt is a rendőr súgta a fülembe vicsorogva –, hogy még az eget is nagybőgőnek nézném.
Az arcom ekkor vörös volt, mint amit bedugtak a konzervgyár paradicsommal telt betonkádjába, ami olyan paradicsomillatot lehelt rá a világra, hogy egész Rókus lubickolhatott benne. Méghozzá nagy örömmel, mert addig sem kellett fintorogva nyelni a sertéshizlalda felől érkező disznótrágya szagát.
– Most pedig táguljanak innen emberek, mert az intézkedés foganatosítását kell eszközölnöm, és jegyzőkönyvet is felveszünk a tények rögzítése céljából – üvöltötte a rendőr. De a nép tétovázott, volt, aki hazaindult, volt, aki vissza a kocsmába, néhányan azért mégis maradtak, mert a kérdésre, ami akkorra már többször is elhangzott – De hát miért akart ez a kölyök zászlót lopni? – csak szerették volna megtudni a választ.
– Na, akkor beszélj! – engedte el a kezem a rendőr, a ruhagyári rendészre sandítva üzent: maga csak szorítsa keményen!, majd elővett egy iratblokkot, hozzá tintaceruzát. Bambán néztem a blokk lapjai közé szorított sötétkék indigót, ami meg nekem üzent: több példányban örökítik meg a bűnöm. Talán az újságba is bekerülök. Arról nem is beszélve, hogy az iskolából rögvest kicsapnak, és az is előfordulhat, a javítóintézet kapuja tényleg becsapódik mögöttem.
Ennyi súlyos félelem terhe alatt persze nem tudtam egy szót sem kinyögni, meg aztán minden erőmet felemésztette a küzdelem, el ne sírjam magam, mert akkor még a bandából is repülök. Azok a barátaim tagadnak meg, akikkel a körtöltés melletti kiserdőt hódítottuk vissza a gaz sápadt arcúaktól, mi, rókusi indiánok, de majdnem legyőztük a templomkerti bandát is, pedig azok között még nyolcadikos is volt.
– Na, akkor a neved? – nézett rám a rendőr.
– Már mondta az asszony. Az Ilonka néni meg a Zoli bácsi gyereke vagyok, és őket mindenki ismeri, meg szereti is a környéken. Szóval ne tessék engem megbüntetni, mert anyámtól olyan verést fogok kapni a fakanállal, hogy két hétig jegelhetem a hurkákat a fenekemen. Pedig a zászlólopásról nem más tehet, mint éppen az anyám – csordult ki mégis a könny a szememből.
– Az anyád? – markolta meg az állam a rendőr, hogy lehajolva az arcát az arcomhoz nyomhassa.
– Tessék? – néztem rá ijedten.
– Az előbb mondtad, hogy a zászlólopásról nem más tehet, mint éppen az anyám.
– A maga anyja? – dülledt ki a szemem a nagy rémülettől.
– A tiéd, te kis huligán! Még szemétköcc is? – kaptam egy olyan méretes pofont, hogy a rendőrségi jegyzettömb a lapjai közé szorított indigóval a legközelebbi árokba repült, és furcsa módon a tintaceruzának is nyoma veszett.
A körben állók vigyorgásából éreztem, talán mégsem lopakodik mögém hóhér az intézkedés végére, mert elpofozkodnak itt velem egy darabig, ami Rókuson nemigen számított büntetésnek. Sokkal inkább a békés életmenet része volt, aztán majd csak mehetek haza anyámhoz.
– Szóval mi van a te anyáddal? – állt fel szuszogva a rendőr, miután megtalálta a ceruzáját. Láttam a szemén, nagyon izgatja egy fontos kérdés: írni kezdjen abba a jegyzettömbbe, vagy előtte megkínáljon még egy pofonnal.
– Nekem mondja, ha valami baja van, ne a fiamat verje! – nyíltak szét ekkor a sorok a hátam mögött, és már húztam is be a fejem a vállaim közé. Leginkább a derekamig szerettem volna eltüntetni, mert ez a hang nem másé, hanem az anyámé volt. Akiről mindenki tudta, hirtelen haragú, szókimondó asszony. Én még azt is, akkorát tud a fejemre csapni, hogy a nyakizmaim egy hétig táncolnak utána.
És akkor anyám, a rend kedvéért, jól fejbe is vágott. Nyitott tenyérrel, csattanósan, majd csípőre vágta a kezét, felszegte az állát, és egy perc alatt elmondta a rendőrnek, hogy nálam áldottabb kölköt a föld még nem hordott a hátán. Az ő ura meg osztályvezető a konzervgyárban, vagyis fontos beosztásban rakja le a szocializmus alapjait, ő meg gyári munkás, ami, mint tudjuk, nagy dicsőség és felelősség is egyben. Ezért hát a rendőr elvtárs egy percig se higgye, hogy én nem vagyok jól nevelve, mert dehogyis nem. Látszik az a bizonyítványomon, ami színjeles, és ha kéri a rendőr elvtárs, ő máris hazaszalad érte, mert itt lakunk mi a közelben, a Kossuth Lajos sugárút 46. szám alatt. Méghozzá a második emeleten, egy olyan lakásban, aminek még fürdőszobája is van, naná, hogy benn a vécé is, és amit maga a város adott nekünk, mert annyira fontos volt, hogy az ő ura Szegeden és ne Nagykőrösön építse a néphatalmat. Mert ha a rendőr elvtárs nem tudná, az ő férjét egyenesen Nagykőrösről helyezték át ide, hogy fellendítse a termelést. És lett is a gyárból élüzem, vörös csillagos jelvényt vitt ma is az élmunkás a menet előtt – mondta anyám, és szaporán dicsérte azt a sok kiváló dolgozót, naná, hogy mind szocialista brigád tagja, aki annyit dolgozott ezért a jelvényért, mint az igásló, de nem is hiányzott senki egyetlen kommunista szombatról sem.
– Ez kidumájja, esküszöm, ez kidumájja – csöppent a fülembe anyám szóáradatán keresztül egy mondat, talán éppen a lófogú fuvaros vigyorogta ki magából.
– Elhiszem, asszonyom, én mindent elhiszek, de a maga fia mégiscsak zászlót lopott, nemzeti színűt méghozzá – próbálkozott bebújni anyám szavai közé a rendőr, akiről ekkor már szakadt a víz, tányérsapkája meg-megbillent kopaszodó fején, mint ami arra készül, hogy lecsússzon, de még orron is üsse a gazdáját.
– Micsodaaaaaa? – nyúlt a dühös kérdés. Anyám szétcigarettázott, brummogós hangja a szó végére éles sikítássá vékonyodott, de így is kiérződött belőle az őszinte megdöbbenés. Pedig éreztem, ismeri ő már elfogatásom részleteit, mert anyám olyan asszony volt, aki – ki tudja honnan – de gyorsabban szerezte be Szeged híreit, mint maga a városi tanács, a rendőrség és a tűzoltóság együttvéve. De nem tudta ezt a rendőr. Így aztán heves bólogatásba kezdett, nyomatékul úgy összezárta a száját, hogy arca egy hatalmas vicsorgás lett.
– Zászlót? De hát mire kellett az neked? – csapott még egyet a fejemre anyám, én meg elbőgtem magam. De nem a fájdalomtól, nem attól, hogy annyi csillagot láttam, amennyit még a legtisztább nyári éjen sem varrat a hasára az ég.
– De mondok én magának valamit, rendőr elvtárs – lépett ekkor anyám az egyenruháshoz –, méghozzá olyat mondok, hogy abból tanulhat az egész Rókus, de még az egész város is. Én ezt a kölköt úgy elverem ennek a zászlónak a nyelével – kapta ki anyám a bűnjelet a rendőr kezéből –, hogy még hetek múlva is sziszeg, ha a vécére kell ülnie. No, erre megesküszöm magának – zargatta anyám egyik szavával a másikat. Nagy felindultságában arról is beszélt, minek ide jegyzőkönyv, miért is fáradna a rendőr elvtárs gézengúz kölykök miatt, amikor az arcára van írva, sokkal komolyabb bűnesetek megoldására képezték ki, és mérhetetlenül nagy tudását nem szabad elpazarolni efféle zászlót leszedő, taknyos kölyök csip-csup ügyével. Különösen akkor nem, amikor a népi demokráciát egyébként is számos ellenség fenyegeti, amint az a május elsejei beszédben is elhangzott a Széchenyi téren – harsogta anyám. Közben megragadott, húzott át a kocsiúton, a szemközti járdán, de olyan ügyesen, hogy mire a rendőr kettőt szólt volna, mi már el is tűntünk a sarkon. A bűntett színhelyén maradt viszont rengeteg anyám hangjából, köztük olyanok is, amikből gyönyörű mondat állt össze a rendőr elvtárs megértését dicsérve.
A házunk elé érve anyám – Na, indulás befelé! – lódított egyet rajtam, és már borult is ránk a lépcsőház sötétje, marta orrunkat a kóbor macskák húgyának szaga, de mit számított ez, hiszen anyám keze akkor már nem ütött, hanem simogatott.
– Ej, de nagy marha vagy te, édes fiam. Ha már annyira kell neked az a Fradi zászló? De miért? Mégis miért? – kérdezte anyám. Én meg zuhantam mélyre, nagyon mélyre, egészen bele az ámulatba, mert el nem tudtam képzelni, hogy anyám emlékezett Fradi zászlós könyörgésemre, amit azért adtam elő, mert jönnek az aranylábú nagy zsugások Szegedre. És azon a meccsen én is ott akartam lenni, hogy lengessem a saját Fradi zászlómat Albert Flóri császárnak, meg Varga Zolinak, meg Mátrainak, Nováknak, Fenyvesinek, meg mindenki másnak is, akin olyan zöld és fehér lesz a mez, amilyen zöld és fehér az én zászlóm.
– Ha akkor megvarrod, amikor kértem, most nincs ez a nagy baj – szipogtam nagyon halkan, mintha attól tartanék, a rendőr meghallja, miből is állt anyám nagy bűne.
– Milyen nagy baj? – nézett rám anyám csodálkozva, és már huppant is bele a foteljába, kezében ollóval, tűvel, cérnával.
– A nagy baj az volt, amikor apádékat agyon akarták lőni a nyilasok. Az nagy baj volt. Meg amikor a bátyámat, a Dinit félholtra verték a jászolhoz kötve, mert nem akart belépni a téeszcsébe. Az is nagy baj volt. De ez itten csak egy zászló. Méghozzá kopott, elrongyolt, szégyellje magát, aki az ünnepre kitűzte. Na, most szépen lefejtem a pirosat, aztán beszegem a maradék zöld-fehéret, és a jövő héten mehetsz szurkolni Albertnak – táncolt anyám kezében a picinyke olló.
– A rendőr meg? Ej, de ritka nagy barom szegény. No, az meg törölje ki a fenekét a jegyzőkönyvével – nevetett anyám, de úgy ám, hogy potyogtak a könnyei, amik nem is könnyek voltak, hanem finom, picinyke átlátszó gyöngyök. Rajtuk csúszkált anyám nevetése végig a lakáson, és rajtuk csúszkált egy kemény mondat is: egyébként pedig a nemzet zászlaja szent dolog. Minden nemzeté az… – dörrent hirtelen a hangja. – Megértetted? – kérdezte anyám, és megsimogatta a fejemet, mielőtt kilépett a függőfolyosóra, amit már megtöltött a vacsorához melegített paprikás krumpli földszintről szállingózó illata.
