Erre, a címben megfogalmazott kérdőmondatra 45 évvel ezelőtt Jerzy Sitó cseh színházi szakember, a Nemzetközi Színházi Intézet 1976 decemberében Magyarországon megtartott kollokviumán, igennel válaszolt. Erre vonatkozó, az igent igazoló terjedelmes referátumából csak egy töredéket említek: „…Veszedelmes szakadék keletkezett az irodalom és a színház között, az elmúlt háború után az emberi szó elvesztette a hitelét, a színház egyre inkább a rendező színházává válik, és maga is kritikus helyzetbe kerül.”
Az említett referátum mondanivalójával kapcsolatban neves magyar dramaturgunk, Czimer József megjegyezte: „Szinte természetesen alakult ki az az úgynevezett rendezői színház, amelynek extrém változataiban másodrendű, sőt nem is szükségszerű a szöveg, klasszikust is szabadon lehet változtatni, lehet rögtönözni vagy szöveg nélkül is játszani, és amelyben néha másodrendű vagy éppen szükségtelen a színész is, hiszen láttunk olyan nagyszabású produkciókat, amelyekben színész nem is kellett, a színészek csaknem bábok voltak, vagy eleven kellék szerepét töltötték be. Ezt az egyre alárendeltebbé váló létet kezdték érezni az egyes »segédművészetek« színházi képviselői is. Drámaírók, éppen a legtermékenyebbek és legszínvonalasabbak, egymás után álltak ki a sorból, hogy nem hajlandók nyersanyagul szolgálni egy nem egyszer jóval az ő színvonaluk alatt álló produkcióhoz.
Színházi válságról azonban csak akkor lehet, lehetne beszélni, ha a színház jelenlegi »szentháromságából« – író, előadás, közönség – közül, az egyik, mondjuk a közönség »kilép«, nem fogadja el, nem fogadja be az új, az immáron korszerű színházat. S persze, a válság felé vezető út lehet az is, ha a rendező a drámát »iktatja« ki az előadásból. Jó lenne, ha ezekre a kérdésekre, legalábbis érdemben, magyarázatot kaphatna a közvélemény!”
Korán elhunyt színikritikusunkkal, Gerold Lászlóval, nagyon gyakran beszélgettünk a színházról. Nem utolsósorban annak sokat, sokszor emlegetett válságáról. A színház, színházunk igaz, fanatikus, elkötelezettje, ilyenkor nem győzte hangsúlyozni: „Csak kétféle színházat ismerek. A jó és a rossz színházat, függetlenül attól, hogy a hagyományos vagy a korszerű színházról van szó. Számomra jó színház az, amely új és új módszerekkel és művészi megnyilatkozásokkal gazdagítja a műfajt, színházi kultúránkat. Azonban a jó színháznak kerülnie kell az üres formalizmust, az öncélú látványosságot, az extravagány, gondolati háttérnélküliséget. Ezzel szemben a rossz színház az, amely belemerevedik a régi formák közé és nem alkot semmi újat.”
Gerold László régen elköszönt tőlünk. A nagyra becsült színikritikusunkat nem szabad elfelejtenünk. Nem. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Gerold László nem üres frázisokkal védte, állt ki színházaink mellett. Nem. Megkérdőjelezhetetlen érvekkel, valami mélységes belső színpadi előadás bírálatának alkalmával, a valós érdemnek igazságos tisztességet adni. Keresztury Dezső A kritikáról című írásának mondatát idézem: „A kritika szabadsága a szellem legszentebb javai közé tartozik, de csak azokat illeti meg, akik a rájuk érvényes erkölcsi és ízlésbeli törvényeket elismerik, akik a szilárd magatartást és a hiteles méltóságot önmagukra nézve is kötelezőnek tekintik.” Ilyen ember, ilyen színikritikus volt Gerold László is.
Azért említem ezúttal Gerold Lászlót, mert amikor a vele való beszélgetésem során a színház válsága került szóba, csendesen megjegyezte: „A színház körül a válság szótól már régen nem lesz ideges senki. És, ugye, tudjuk, hogy a színház évszázadok óta ebből él. Azonban, ami nagyon fontos, és amit egyszer és mindenkorra tudomásul kell, kellene venni, hogy a színházak színvonalát, azt a tényezőt, amely, a legtöbb esetben, annak a bizonyos válságnak az előidézője, a kritika, a színikritikus csak a saját, érdembeli színvonalával tudja megvédeni.”
Ezzel kapcsolatban, kissé eltérve írásom eredeti témájától, meg szeretném említeni, hogy a Magyar Szóban havonta megjelenő Előretolt Helyőrség című irodalmi-kulturális mellékletben egy olyan színházi előadás méltatását, színibírálatát olvastam, amely, legalábbis számomra, megérdemelte a rendhagyó jelzőt. A méltatás szerzőjét (A trianoni csata című előadásról van szó), Patyerek Rékát nem ismerem, de ezentúl tisztelem, és mindjárt hangsúlyozni szeretném: Az említett méltatásból mindenekelőtt azt éreztem, hogy Réka (engedje meg, hogy immáron így szólítsam) tudja, hogy a kritika rendkívül fontos dolog, mivelhogy egy-egy közösség ítéletét jelenti a művészetről. Tudja, hogy fontos, hogy az igazságot semmiféle okkal ne ferdítsük el, hanem világosan és érthetően fogalmazzuk meg. Mondanivalóját az érvek határozzák meg, és ez méltatásának a lényege.
S befejezésül még csak néhány mondat. Ugyanis a színház szüntelenül változik: mindig annak a társadalomnak a jegyeit viseli magán, amelyben él. Azonban bármilyen formát ölt is a társadalom, a színház nem hal meg soha. Amíg a világ él és az ember álmodik, addig színház is lesz: mert a színház az álmok, a megvalósuló illúziók országa. Színpad az egész világ a shakespeare-i megfogalmazásnál sokkal tágabb értelemben. Semmi sem hasonlít a színházhoz, és semmi sem léphet a helyére az emberi szellem vágyainak betöltésében.
