„Ő oltotta belénk a megmaradásért való küzdelem gyógyító mérgét”
Szenteleky Kornél nemes emléke
Irodalomtörténeti jelentőségű tanulmányait és esszéit gyűjtötte egybe Herceg János Nyíló idő (1991) című kötetében, mégis elsősorban vallomásértékű a válogatás. Felsorakoztatott tényeiből szinte egy egész kor sajátos világa bomlik ki – a „Budapest–Belgrád tengelyt” behálózó szellemi meridiánrendszer valósága –, mégis igazi jelentősége a felsejlő és kirajzolódó önarcképnek van. A Nyíló idő valamennyi tanulmánya és esszéje a személyes élményen alapszik, ennek nyomán pedig az írásokat a „morális szenvedély tüze” hatja át. Így válik a Kassák-tanulmány a fiúi főhajtás, a Tersánszky-esszé a leplezetlen rokonszenv, a Németh László-értékelés pedig az írói elkötelezettségről megfogalmazott hitvallás kifejezésére alkalmas megnyilatkozásává. De ugyanilyen alapon válik személyes vonatkozásúvá Szirmai Károly „romlatlan moralitásá”-nak kérdése és Szenteleky Kornél „nemzeti jogtalanság”-ot felpanaszoló írói elhivatottsága is. Mi több, Veljko Petrovićról szólva saját, önként vállalt hallgatásáról is szót ejtett az író, ugyanakkor rámutatott arra a gyanakvásra is, amely az 1920-as években a konszolidálódó diktatúra kezdetétől a szellem emberét – minden megnyilatkozásával egyetemben – körülvette. Mindez természetesen azért lehetséges, mert Herceg János valamennyi portréja mögé megrajzolja a régió társadalmi-történelmi tablójának legfontosabb részleteit. Ezek a részletek – amelyek azután a sorskérdésekben válnak konkréttá –, ezek a történelmi súlyú megpróbáltatások teremtenek szoros kapcsolatot író és tárgya között. Egy-egy ellesett és az emlékezetben őrzött magasztos gesztus közvetlenül is megérinti az írót, aki nem tagadja és nem leplezi, hogy a felkavart hullámok a lélek tükrén sodródnak tovább.
Szenteleky Kornél a pályája elején még tétova tanácstalansággal állt a háborús kataklizma teremtette történelmi események előtt. Elment és visszatért újra meg újra, mert lelkét még nem érintette meg Bácska csodálatos misztikuma. Első jelentős művében, a Kesergő szerelem című regényében még egyáltalán nem lehet érezni azt, ami tulajdonképpen „naggyá és végzetszerűvé teszi ezt a vidéket, mint az ország viharsarkát, ahol a gondtalanság, a jólét nehéz álarca mögött az együgyű nemtörődömség vastag levegőjében iszonyú dráma folyt és folyik azóta is. Csak később, már a halál kapujában világosodott meg Szenteleky előtt, hogy a nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett (kiemelés M. F.), amikor lázas vízióiban úgy látta küzdeni egymással ezen a területen több nép erőit, mint roppant bivalyokat a roskadásig telt gyümölcsfák alatt, míg benn a házban, dagadt pofával, mosolyogva alszik a gazda.”[1]
A magyar irodalmi élet megszervezéséért folytatott küzdelme során azonban Szenteleky Kornél lelkében hamar elsimult az a víztükör, amelyben azután Bácska igazi arca is megmutatkozott előtte. „A táj, a levegő, népi színesség, történelmi és politikai hagyomány összeállott ebben a felismerésben, és egy sajátos egységet mutatott fel.”[2] Ezt a sajátosságot, a bácskai szellemiséget szerette volna az irodalomban kifejezésre juttatni, valódi szépségében és tartalmi lényegében megmutatni. A kisebbségellenes hatalmi politika, a szerb monopóliumra épülő közgazdaság, a drámai népegészség, a magyarságot az egzisztenciális megsemmisüléssel fenyegető földreform, a megfékezhetetlennek látszó nemzetiségi elnyomás, a hagyományőrzést biztosító intézmények felszámolása és a gyámolítatlan irodalom – ezzel kellett szembesülnie a közösségéért felelősséget vállaló magyar írónak. Ehhez a munkához kínált Szentleky Kornél kortársainak-pályatársainak programot, nem véletlen, hogy az utókor világosan felismerte: a délvidéki magyarság öntudatra ébredése az ő mozgalmával kezdődött. „Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejleszteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét…”[3] – írta Herceg János. Egy évvel később, a Zombor és Baja történelmi kapcsolatait részletező, Két város (1943) című tanulmányában még pontosabban fogalmazott, amikor a délvidéki írástudók feladatát részleteiben is kifejtette: „Ezen a szellemi parlagon kialakítani egy független kulturális és társadalmi magyar életet, az irodalomnak, művészetnek és a népi felkarolásnak egy olyan alapot adni, amelynek egyrészt nemzeti, másrészt táji jelleget kell kifejeznie – ez igen komoly odaadást és szívós öntudatot igényelt.” Mindezt Szenteleky nem csinálhatta szabadon, munkáját, terveit álcáznia, rejtegetnie kellett. „A kisebbségi évek egy új magyar embertípust formáltak itt, akinek – az országban maradt átlagmagyarral szemben – cselekvési területe korlátozott, de láthatára kibővült.” Szentelekyt tehát a sorsa kényszerítette arra, hogy a mélybe fúrjon, s természetes volt, hogy ott kincset talált.[4]
Folytatjuk!
[1] Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Im. 11–12. p.
[2] Uo. 15. p.
[3] Uo.
[4] Herceg János: Két város; Kalangya, 1944. március, XII. évfolyam, 98. p.
