A sovány, lenszőke Postáskisasszony átvette a befizetési utalványt, fürge ujjakkal begépelte a számítógépbe az adatokat, majd a hitelesített példányt K-európai Úr felé nyújtotta, de az utolsó pillanatban még eszébe juthatott valami.
– Tudja, ezt a betűt így kell írni! – és golyóstollával K-európai Úr nevének kezdőbetűjében egy suhintással áthúzta az S-t, az árván maradt C-re pedig a diakritikus jelek egyikét, népiesen kvačicát, balkániasabb nevén šajkačát biggyesztett.
– Hogy képzeli? – tiltakozott K-európai Úr. – Hogy merészeli megváltoztatni a nevemet?!
– Ez itt Szerbia – jött a szokásos, nem túl meggyőző válasz. – Itt így kell írni a Č-t.
– Az én nevemben ez a betű nem szerepel. Tessék, itt a Szerb Köztársaság által kiadott személyi igazolványom – tolta Postáskisasszony orra alá a cirill (nagyobb) betűs szerb és latin (apróbb) betűs angol dokumentumot, rajta K-európai Úr hibátlanul írt magyar nevével.
Postáskisasszony (némi kétellyel a hangjában):
– Hát, nem tudom, de nekünk azt mondták, az ilyen betűket át kell írnunk.
Mondták neki… Kik mondhatták? Vagy utasították? A felettesei? – morfondírozott K-európai Úr.
Közben Postáskisasszony fogta a tollat, és korrigálta az illetéktelen belejavítást.
K-európai Úr összekaparta a visszajáró aprót, gondosan eltette a befizetési utalványt (a javításokkal).
Hátha jó lesz még valamire.
