12. rész
Írások a vajdasági magyar filmről
A XX. század második felében a vajdasági magyar sajtó ugyanúgy reagált minden színházi, televíziós bemutatóra, filmekre, mint a megjelent szépirodalmi alkotásokra, értelmező-elemző, akár vitát gerjesztő bírálatok sora látott napvilágot egy-egy alkotás kapcsán. A századvégen és onnét folytatólagosan jószerével eltűnt a művészetkritika, a filmművészetről a nagyjátékfilmek kapcsán szólal meg a média, ám ilyen alkotás, miként már jeleztem, jó esetben háromévenként kerül a néző elé Vajdaságban. A ritka sajtóhírek, kritikák, interjúk, recenziók mellett a téma átfogó földolgozása is foghíjas. A dokumentálást Siflis Zoltán, a filmes mindenes fontos feladatának tekinti.
Az újonnan teremtett értékek tényleges súlyának meghatározásához viszonyítási pontokra van szükség. Ezek a viszonyítási pontok a múltban és a jelenben egyaránt megtalálhatók. A jelenben minden bizonnyal könnyebben, hiszen a folyamatos odafigyelés bármely művészeti ágban fogódzkodókat nyújt, ugyanakkor félrevezető is lehet az online információáramlás, hiszen megtörténhet, hogy olyan kérészéletű szalmalángot vélünk irányadó fénycsóvának, amely tévútra tereli az alkotói szándékot. Ennek a kockázata viszont azóta fönnáll, hogy az ember a művészetekkel kacérkodik. Gondoljunk csak arra, hogy igencsak régen a történelemírás is a betűk révén megképződő irodalom fogalomkörébe tartozott, összemosta azokat a tartományokat, amelyeket immár úgyszintén régtől fogva tudományként, illetve művészetként kezelünk.
A viszonyítási pontok ugyanakkor nem csupán a jelenben lelhetők föl, hanem a múlt vonalát is fel kell tárni a hozzájuk vezető úton. Hiszen nem kétséges, minden, a művészetre irányuló emberi cselekvésnek van origója, kiindulási pontja, ahonnét – a mából visszaindulva – kijelölhetőekké lesznek egyéni vagy csoportos eltökéltségek, alkotói eredmények, a teljesítmények kortárs megítélése, s ne feledjük, a hamvukba holt nekiiramodások és a múlt viszonyítási pontjai között tartandók számon.
Legegyszerűbben fogalmazva, az emberi tevékenységben, legyen az bármire irányuló – esetünkben a filmművészetben – az értékteremtésnek párhuzamban kell állnia az értékek megőrzésével, napvilágra tárásával, szem előtt tartásával. A hajdani értékek, csellengő kísérletek, szalmalángok és összeroskadó elképzelések, megvalósult álmok, loholó experimentumok mind fontos szakaszait képezik annak a művészeti ágnak, amit a Délvidék remek szabadkai és zombori gyökerekkel annyira-amennyire kisajátított magának.
Annyira. Mennyire? A különbségtétel és az értékőrzés érdekében írta meg Siflis Zoltán a Szabadkai filmalkotók arcképcsarnoka című, háromnyelvű, magyar, szerb és angol szövegű filmlexikonját.
A Lifka Sándor születésének 132. évfordulójára megjelentetett kötet csupán Szabadka filmművészeit veszi számba, azokat, akik a város és egyben az akkori ország első mozitulajdonosának és egyben egyik első operatőr-rendezőjének munkássága nyomán operatőrként, rendezőként, producerként, díszlettervezőként, zeneszerzőként a mozgókép létrehozásában jeleskedtek, illetve ma is e művészeti ág további lombosításában vesznek részt. Összesen negyvenegy rövid élet- és pályarajz olvasható a kötetben, és mindegyik szócikk voltaképpen hívószó ebben a minilexikonban. Hiszen az idehaza és külföldön alkotó filmművészek listájához kívánkoznak a filmjeikben fölbukkanó műkedvelő és hivatásos színészek, a forgatókönyvírók, az őket ihlető művek szerzői, és ne legyünk szerénytelenek, azok, akik Szabadkán kívül ugyanolyan elkötelezettséggel építették kamerájukkal, tollukkal, kottájukkal, vágó- és tervezőasztalaikon a honi mozgókép hírnevét, úgy a játékfilm, így a dokumentáris, kísérleti, animációs és egyéb műfajokban.
A könyvet lapozván egyre növekszik az olvasó étvágya: bele kellene vágni egy hasonló vállalkozásba a Vajdaság más régióiban is, ki kellene terjeszteni a kutatást a társművészetek közreműködő alkotóira, valakinek meg kellene írnia az itteni filmmunkások alkotásainak honi és külföldi recepcióját… megannyi tennivalót vet föl Siflis Zoltán munkája. Ebből a buzdító indíttatásból kitűnik: úttörő és egyben alapozó munkát vehetett kézbe a filmes múltunk iránt érdeklődő olvasó.
A minilexikon valóban az alapozást szolgálja, kijelöli a Szabadka város filmes életében meghatározó alkotók pozícióját, jelenvalóságuk bizonyságát, de ettől nem rugaszkodik tovább: pontosan annyit ad a szűkre szabott életrajzok és filmográfiák révén, amennyi egy ilyen kiadvány esetében elvárható. Nem rangsorol, nem minősít, hanem tényeket rögzít, és e feladat megoldásával a művelődéstörténet egyik megkerülhetetlen sarokkövét alkotta meg, amiből kiindulva a kutatók átfésülhetik a szabadkai filmalkotók munkájának eredményét, értékelhetik, nivellálhatják, leírhatják azok tartalmi-esztétikai minőségét, és tudatosíthatják az időben visszamenő, illetve a jelen filmművészettel megfeleltethető értékeit.
Siflis Zoltán talán nem is tudja, a Szabadkai filmalkotók arcképcsarnoka című kötetével remélhetőleg a délvidéki filmművészet-kutatás Pandora-szelencéjét nyitotta föl.
(Folytatjuk)
[1]Siflis Zoltán: Szabadkai filmalkotók arcképcsarnoka. European Film Festival Palić. Szabadegyetem, Szabadka, 2012, 62 oldal
