14. rész
A jelenkor társadalmi helyzetét ábrázoló játékfilmek a következők: Parlag (Vicsek Károly, Deák Ferenc, 1974) Trófea (Vicsek Károly, Deák Ferenc, 1979), Naplemente (Vicsek Károly, Eva Ras, 1982), Fajkutyák ideje (Vicsek Károly, Deák Ferenc, 1984). Ugyanide tartoznak a dokumentumfilmek: Kereszt csillaggal (Vicsek Károly, 1971), Kubikusok (Vicsek Károly, 1973) Ebben a puszta világban (Siflis Zoltán, 1987) Gádorlakók (Siflis Zoltán, 1988), Piros (Szemerédi Magda, 1989), Tolja a szél a szekeret (Siflis Zoltán, 1989), Veszendő végeken (Siflis Zoltán, 2000) , Az ezeréves határnál (Tari István, 2002–2003), Gyökérverés a semmibe (Vicsek Károly, 2004), Ki vagy mi voltam? (Iván Attila, 2007).
A vajdasági magyar film nyelvi aspektusai[1]
A témáról Beke Ottó írt értekezést doktori tanulmányai során. A Vajdasági magyar film(történet) és nyelvhasználat című dolgozatában a nyelvet az oralitásban megképződő verbális kommunikáció mellett szélesebb kontextusba helyezi, beleértve a vizualitást és az alkotói megformálást is. Komplex elemzésnek veti alá Iván Attila Csodakút, Vicsek Károly Fajkutyák ideje és Siflis Zoltán Gádorlakók című alkotásait. A nyelv-, az irodalom- és a kommunikáció elméleteinek kereszttüzében vizsgálja a filmek vizualitását, a kameramozgást, a vágást, a megjelenített tipográfiát, a hangelemeket, a szereplők beszédmódját és az elhangzottak tartalmát, mindazt, ami jelentésképzőnek minősül a filmkészítés során. A három film közötti összefüggések kiemelése nyomán megfogalmazza azok erkölcsi, filmtettként értelmezhető üzenetét is. Beke Ottó számára a film maga a nyelv.
A továbbéltetők
Egyre kíméletlenebb és kilátástalanabb körülmények közt dolgoznak a vajdasági magyar filmesek, ám örvendetes, hogy a fiatalok, (Magyarországon) egyetemi képesítést nyert alkotók nem szakadtak el szülőföldjüktől. Goretity Péter például eddigi filmjeit Zomborban és környékén fogatta, K. Kovács Ákos is itteni témát járt körbe operatőri tehetségével, Kovács István pedig Siflis dokumentumfilmjei mellett az egyik legmegrázóbb alkotást készítette.
Ferge Roland El-Away című filmetűdje nem hagyományos dokumentumfilm, hanem annak megrendezett változata, fikciós dokumentum(film). Újszerű megoldás ebben a tekintetben, hiszen a szereplők nem vallanak, hanem játszanak, viszont egyben az alkotás visszatérés a gyökerekhez, a zenével kísért, fekete-fehér némafilmhez. Minimális eszközökkel létrehozott film, amely konkrétumot nem árul el (pedig Vajdaságról van szó), csupán azt látjuk, hogy a gyerekek lassan sereglenek a buszpályaudvarra, és elhagyják szülő- vagy lakóhelyüket. Egy szó se hangzik el, a filmet K. Kovács Ákos (a stáblista szerint Kovács Ákos) zseniális kamerája hozza mozgásba a tartalmi szint fölötti képi világban. Néha a hajdani filmezéshez visszatérően statikus, majd a személyiségre rákérdező, ráközelítő kivágásokat alkalmaz, egyben vizuális eszközeivel hangsúlyozza a téma komorságát és mély drámaiságát, végső soron tragikusságát is.
Ugyanez a téma jelenik meg Goretity Menni vagy nem lenni kisjátékfilmjében. Teljesen más eszközökkel dolgozik a rendező-vágó. A kameraállások, a beállítások, a dialógusok, a zene és a zörejek, a színészi játék egyaránt egy már alig élhető falu kocsmájára, a vendégmunka vállalása miatt széteső párkapcsolatra fókuszál, és a fiatal nemzedék, vele együtt a vajdasági magyarság teljes kilátástalanságát fogalmazza meg. Az elvándorlás a tartományban szinte minden családot közvetlenül érint, és visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik. A forgatókönyvíró Lennert Móger Tímea a párbeszédek révén igyekszik megőrizni némi optimizmust, lehetne jövője idehaza is a fiataloknak, ám ez puszta légbe kapaszkodásnak tűnik, miként az otthonukat elhagyók boldogságkeresése is. A debütáns filmjét mindössze húszévesen készítő alkotó műkedvelő szereplőkkel és hivatásos színészekkel forgatott a későbbiekben is. Profi szereplők játszanak záróvizsga filmjében, Az irgalmas angyalban is. Szerbia 1999-es NATO-bombázásának a kisemberre gyakorolt hatását földolgozó kisjátékfilm önéletrajzi elemekre, családi emlékekre, dramatizált fikcióra épül, és egy leendő nagyjátékfilm előkészületi munkájának (is) tekinthető.
Hasonlóan előmunkának látom Kovács István Szürke senkik (2016) filmjét, noha az majdnem nagyjátékfilm. Első világháborús történet, magyar, román, osztrák, olasz szereplőkkel, echte Monarchia, zseniális fölvezetésekkel, az egyre szűkülő fókuszú elbeszélés kibontatlanul maradó szálaival. Jók a színészek, a kamera csodálatos, a zene meglepő, szerintem kemény vállalkozás egyetlen népdallal kísérni a filmet, szóval minden rendben, csupán azt sajnálom, hogy vége van. A takarékos fölvezetés ellenére ezer szál irányába nyílhatott volna ki ez a remek film. Bár ez a filmalkotások elemi gondja, ha valahonnét elindulnak, egyszer végük szakad. A rendező mondaná tovább, a néző még nem kelne föl a mozi székből, de eddig pörög a filmszalag. Bonyolult film, a hadi szolgálatot teljesítő postagalambok vezérmotívuma kelet-közép-európai vonulat mellett a történelmet alakító emberi sorsokat mutatja be.
Kovács István az oromhegyesi nők heroikus küzdelmét jeleníti meg az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmjében. 1992 májusában, a jugoszláv polgárháborúk során egyetlen nap 200 mozgósító parancs érkezett a 2000 lakosú vajdasági településre. Ekkor már mindenki tudta, mit jelent a katonai behívó, már érkeztek a harcterekről a bádogkoporsók, ezért a helyi asszonyok úgy határoztak, nem engedik a frontra gyermekeiket, férjeiket, hozzátartozóikat, de nem odahaza rejtegették őket, hanem a falu Zitzer Klub elnevezésű vendéglőjében tartották őket kollektíven, mert így nem hurcolhatta el őket egyenként éjszaka a katonai rendőrség. Ebből nőtt ki a három hónapon át létező „Zitzer Köztársaság”, a hatalom erőt demonstrálva tankokat is fölvonultatott a település körül, de az asszonyok és férfiak háromhavi ellenállása után az oromhegyesi mozgósítottaknak nem kellett bevonulniuk, sőt csökkent a vajdasági magyarok tartalékosi behívóinak száma is. A 2016-ban készült dokumentumfilm rendezője természetesen már történelmi távlatból tekint vissza a csaknem negyed évszázaddal korábbi eseményekre, ebből a perspektívából szólítja meg az események részeseit, akik szó szerint egzisztenciájukat tették kockára az ellenállás során családjukkal egyetemben, amihez hasonlóra, tömeges ellenállásra nem került sor másutt. Fölhasználja az akkoriban forgatott filmanyagot, amely a szinte stúdiós körülmények közt rögzített interjúkkal, pontosabban nyilatkozatokkal párhuzamba állítva, a rögtönzést és az átgondoltságot szembesítő képsorokban a társadalmi, szociális, családi és egyéni feszültségeket zsigeri tapasztalattá növeli. A film Siflis Örvényben munkájával egyetemben a vajdasági magyarság háborús megpróbáltatásainak mementója.
[1] Beke Ottó: Vajdasági magyar film(történet) és nyelvhasználat. In: Bene Annamária (szerk.): A magyar nyelv a többnyelvű Vajdaságban. III. kötet. A sokoldalú nyelv. Szabadka: Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, 2013. pp. 97–107. ISBN: 978-86-87095-23-6
