Dühöng a kegyetlen koronavírus a világban. Kihalt utcákban vonul a Karácsony, a Húsvét, a Pünkösd… A mi házunkban sem csilingelt unokánk hangja, és István napján is csak a süket csönd köszöntött föl engem. Jóféle bátkai juhfark segített szívesen, ki ne száradjon a torkom. Szólni tudjak, ha hatalmasok komolyan rámkérdeznek.
Arra még emlékszem, elfújtam a gyertyát, sötét lett a szobában, aztán szelíden éjszakai nyugovóra tértem.
Ám könnyű álom helyett a zentai Szent Ferenc-templomban találtam magam, ültem a jobb oldal harmadik padjának közepén.
Egyedül karácsonyi éjféli misén.
Főesperes úr, Fábry Jenő atya, aki engem 1946. november ötödikén megkeresztelt e szent helyen, belépett, térdet hajtott az oltári szentség előtt, felém fordult.
Csodát zengett az ünnepi nagyharang!
Szívem megtelt e különös hangzattal, behunytam szemem, lelkem körberöpült a környéken, a Kolóniáról, a Regdon-portáról és a Zsidó-temető mögötti Fölső-Kertekről madártávlatból Andruskó Károly világhírű zentai grafikus jobbjával rézkarcot rögtönöztem. Indultam volna az áldott Tópart utcán a Tisza felé, de akaratom ellenére fölpattant szemem, s már nem a helytörténész és néprajzos Jenő atya, hanem Szent Pál állt oltárunk előtt, és arról prédikált énnekem, hogyan akart nemzete színe előtt Kajafás, a kooptált főpap Pilátussá lenni. Két fülem közt zakatoltak az apró fogaskerekek, mit is tudok én Jézus e különös tanítványáról, meg az őt megelőző és a későbbi korok nagy pedagógusairól.
A nyugati kultúrkör, amelybe hitünk szerint első királyunk, Szent István óta mi, magyarok is beletartoznánk, eszmei alapvetésében két nagy gondolkodó áll. Platón, az ógörög filozófus, aki a metlikai tölgyfák alatt heverészve beszélgetett vakarózó, orrukat piszkáló tanítványaival, s akinek dialógusai kapcsán azt találta mondani Whitehead (1861–1947 ) Angliában született amerikai matematikus, logikus, aki vénségére filozófussá vedlett, hogy a Krisztus születése előtti 347. esztendő elmúltával jelentkező nagyfejűk tételei mindmáig csak filozófiai lábjegyzetek lehetnek a fény területén álló isteni asztalnál Apollónnal együtt lakomázó ógörög bölcselő gondolataihoz. Platón mellesleg megtagadta a demokráciát, s követői, tanítványai között számos demokráciaellenes összeesküvő találtatott. Az ógörög filozófus dialógusai nem csak gondolkodási mintánk alapvetését jelentik, de útmutatóink abban is, hogyan vitatkozzunk, hogyan fejtsük ki nézeteinket, miként igyekezzünk meggyőzni igazunkról hallgatóságunkat. Platónt azóta sem tudjuk túlszárnyalni. Miért? Mert ő utálta és elítélte a hazugságot, elvetette a lódítást, mint érvelési alapot, zseniális gondolkodó volt és valóságos művésze az irónia megfogalmazásának.
A másik eszmei alapvetőnk cselekvő egyéniség volt, Szent Pál. Ismerjük őt, mint kereszténygyűlölő és -gyilkoló Saulust is, kinek elméje megvilágosodott a damaszkuszi úton, mert találkozott a föltámadt Jézussal, és nem átallott világot váltani, hív szolgájává lenni a keresztény gondolatoknak. Leveleket írt a krisztusi követőkhöz, s e levelekben világot sarkaiból kiemelő cselekvésekre buzdított, amelyeket a követők végre is hajtottak, s helyre is fordult négy sánta sarkából az akkori világ. Szent Pál sok helyen megfordult, prédikált a gyülekezetekben. Körünkben is járt, csak ez ünnepi eseményre emlékezni nem akar senki erre, mifelénk. Pedig, miután az egyházatya föllépett az elszakajtott szülőföldünk legnagyobb és legbecsesebb Duna-parti székesegyháza szószékére, s szólott hozzánk, „kegyetlen parancsra leválasztott, őszi dér csípte, hervadó mezei virágokhoz”, ez az ő szóhasználata volt megnevezésünkre, s arról regélt meggyérült hallgatóságának, hogyan is történt Jézus urunk születése, csodatételeinek és tanításának elítélése, kínszenvedése, s mi minden esett meg keresztre feszítése után. Némelyek azt mondják, hogy Szent Pál mindezt a pisidiai Antiókhiában prédikálta, mások meg azt, hogy ő a mi tájékunkon sohasem járt. Mindezen személyek ugyancsak tévednek, vagy félrevezetni akarnak minket, hívő utódait István szent királyunknak, mert volt (és van) egy másik Antiókhia is, mely a miénk, s amely vagyon a Tarcal-hegy körül, ahol Szent Pál szintén megfordult, hittérítő útja erre is elvezetett, szólott is mihozzánk, s bizony mondom néktek, felemás sikerrel.
A Szent Ferenc-templom a Tarcal kies oldalába fészkelt.
Mögöttem néhány pásztor, suttogó asszony térdepelt.
Az ünnepi harangszó égi csillagok lángjait élesztette.
Fellépett hát Szent Pál legbecsesebb szószékünkre, Tarcal hegyünk csúcsára, s prédikálni kezdett, minékünk, okulásul a jóra. Elmondta Jézus urunk történetét, különösképpen azt hangsúlyozta, miként fogadták tanításait, cselekedeteit és csodatételeit a jeruzsálemi egyház hamis módon felkent vezetői. Fennhangon hirdették ama álnok férfiak azt, hogy egy ácsmester fia, kinek anyja Mária, s kinek testvérei Jakab, Józsué, Simon és Júdás, s akinek nővérei is vannak, hogyan taníthat zsinagógában csak úgy, hogy hallgatói álmélkodnak rajta! Szent Pál dörgő hangon bizonyított nékünk, s idézte Jézus kijelentését: nincsen próféta tisztesség nélkül, csak az ő hazájában és házában!
Aztán bekövetkezett a naiv, csorba jellemű Júdás tanítvány szerencsétlen szerepe. Elárultatása után elfogták Krisztusunkat, s vitték Kajafás, a kooptált főpap elé, akit Annás, az ipa, varázsolt puccsszerűen e tisztségébe, sokaknak ámulására. A nép viszont örült e kooptálásnak, igazán remélte ettől sorsa jobbra fordulását.
Egybegyűltek hát Kajafásnál a főpapok, az angazsált írástudók és a vének elkötelezettjei, s keresték Jézus urunk ellen a hamis bizonyságot. Valójában nem találtak semmi kivetnivalót, de félrevezető ötleteiket azonnal közhírré tették, hangoztatták a nép előtt a hamisat, mintha igaz lenne, bizonygatták, mennyivel többe kerülne az egyszerű halandóknak minden, ha Jézus királysága bekövetkeznék! S a két hamis tanú, akik utoljára következtek, olyat tanúsítottak, amely élő ember által nem valósítható meg. Azt mondták, a vádlott előttük kijelentette, hogy leronthatja az Úr templomát, és három nap alatt újra fölépítheti azt. Meghallván e tanúságot, Kajafás, a kooptált főpap mindenki előtt ordítani kezdett Jézus urunkra, az élő Istenre: – Kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, te vagy-é Krisztus, az Istennek fia?
Szent Pál magasba emelte jobbját, kihegyezte mutatóujját, érces hangja zengett templomunkban, ahol mindnyájan elférünk, mi, Árpád és Csaba uraink utódai. Szent Pál, igazra tanítónk, nyilatkozta nékünk: – Krisztusunk rámutatott Kajafásra: – Te mondád!
És Kajafás meg a többi főpap megszaggatta ruháját, gyászolni kezdtek rettenetesen, s fennhangon hirdették a népnek a védhetetlent, káromlást szólott! Méltó a halálra! Akkor szemébe köpdöstek a mi Jézusuknak, arcul csapdosták, némelyek pedig botokkal verték őt.
S reggeledvén a főpapok, az elkötelezett vének és szolga írástudók tanácsot tartottak Jézus urunk ellen, hogy őt megöljék. És kegyetlenül megkötözték majd elvitték és átadták Krisztusunkat Poncius Pilátusnak, a helytartónak. Jézus urunk állt rendületlenül a kevély helytartó előtt, aki megkérdezte: – Te vagy-é a zsidók királya? Jézus urunk válaszolta: – Te mondád. Pilátus előtt pedig vádolták őt a főpapok, leginkább a kooptált Kajafás meg Annás, az ipa, az elkötelezett vének és írástudók, de Mesterünk semmit sem felelt. Ezen Pilátus igen elcsodálkozott.
Poncius Pilátus, római szokás szerint, valamely ünnep tiszteletére pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani, a sokaság kedvéért, akit azok akartak. Húsvét közeledvén, Jézus urunk mellett egy nevezetes foglya volt akkor: a rabló és gyilkos Barabás. Jeruzsálem főterén összegyűlt a nép. A római helytartó menteni akarván Jézusunkat, eme elvetemültet állította mellé, mert hitt abban, hogy ember nincs a föld színén, aki ne a véreskezűt ítélné el. S kérdi az összegyűltektől Pilátus: – Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek, Barabást-é, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívtok?
Pilátus sejtette, hogy Jézust irigységből adták övéi ítélőszék elé. Azt nem tudta, miért ez irigység? A hamis vádról hallgattak a szerzők. Minden azzal kezdődött, hogy Annás, az ipa, jelezte a kooptált Kajafásnak, e Názáreti tanításával vesztünket okozhatja majdan, mindenáron el kell pusztítanunk őt! Pilátus viszont kívül akart maradni a zsidó történéseken, mert felesége azt üzente neki: – Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, ő miatta sokat szenvedtem és álmatlankodtam ma éjjel.
Pilátus kérdése után síri csönd támadt az ország zsúfolt főterén, majd Kajafás, a kooptált főpap nagyot kiáltott, hangja betöltötte a szent várost, közeli és távoli hegyeket, völgyeket: – Barabás! És Annás, az ipa, is kiáltott: – Barabás! És a főpapok, és az elkötelezett vének, és a szolga írástudók mind azt kiáltották: – Barabás!
A nép sokasága előbb megdöbbent, fülének nem hitt, aztán köpni kezdett a téren. Megcsalatkozott vezetőiben, szótlanul sarkon fordult, hazament. Jézus urunk követői nyilatkoztak, de hangjuk nem törhette át a simulékony szolganép, a talpnyalók hadát. – Barabás! – kiáltozta az árulók hada! Kajafás, a kooptált főpap Pilátushoz fordult, s azt mondta, a tömeg nagy része nem kívánt nyilatkozni, szó nélkül elvonult a térről, cselekedetükkel mellénk álltak, engem támogatnak, míg a maradók most mér a többség, velem van, s ez azt eredményezi, a megkérdezhetők sokasága Barabást kívánja kegyelemre. Pilátus ráhagyta, legyen hát Barabás. Kisvártatva megkérdezte a kooptált Kajafástól, a főpapoktól, a nekik elkötelezett vénektől és szolga írástudóktól, mit cselekedjen hát az általuk kisebbségre ítélt Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? A hitványak pedig felüvöltöttek: –Feszíttessék meg!
Pilátus látta, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad a nép körében, lelkében. Égre nézett, Jupiterrel szólott, nem én vezettem félre e őket, hanem saját fölkentjei. Fönnhangon pedig vizet kért, megmosta kezeit a sokaság előtt, demonstrálván: ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti, lássátok, elmétekbe véssétek! És felelvén a jelenlévők, az nép elenyésző része, nagyon nagy hangon, és az egésznek nevében, az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!
Pilátus ekkor elbocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatván, vádlói kezébe adta, hogy megfeszíttessék. És a vitézek tövisből koronát fontak, fejére tették, és bíbor köntöst adtak reá. És azt mondták: – Üdvöz légy, zsidók királya! És arcul csapdosták a mi Krisztusunkat. Majd ismét eléjük állott Pilátus, és szólott hozzájuk: – Íme, kihozom őt néktek, de értsétek meg, én nem találok benne semmi bűnt.
És Jézus urunk a megfeszítését követelők elé állt, viselve ekkor fején a töviskoronát és a bíbor köntöst. Pilátus torkaszakadtából ordította a jelenlévőknek: – Ímhol az ember! Atyátok fia!
De Kajafás, a kooptált főpap és követői csak azt üvöltötték, s az egekig hangzott e vonítás: Feszítsétek meg, feszítsétek meg!
Szent Pál megtörölte homlokát gyarló gyülekezetünk előtt. Nagyot sóhajtott.
Kegyelmes Jézus urunkat megfeszítették a Koponyák-hegyén, ismerjük szenvedéstörténetét. Palástját kockára vetették. Tudjuk azt is, hogy feltámadott halottaiból. De arról kevesen értesültek, hogy Jézus urunk kínhalála után nem sokkal Barabást újra gyilkosságon és rabláson érték, elfogták, s ítélkezni kívántak felette. S a nép megjelent a kooptált főpap, Kajafás, az ő útját egyengető Annás, az ipa, a simulékony főpapok, az elkötelezett vének és szolga írástudók előtt és számon kérte rajtuk Krisztusunk keresztre feszítését, Barabás megmenekítését, a gyilkos által kivégzettek vérét. A kooptált főpap szemébe kiáltották: – Bizony Káin vére Barabás, akit te megvédtél, Jézus meg a testvérünk, akit elárultattál velünk! – ezt üvöltötték akkor elöljáróik előtt az igazságot szerető Ábrahám atya ivadékai.
Kajafás a nép elé állt, s szemrebbenés nélkül kinyilatkozta, nem én mentettem fel Jézusotok helyett Barabást akkor, a szavazáskor. Amikor döntöttünk, a megnyilatkozók és a tartózkodók, ez a nép nagy többsége, mind Jézus ellen volt, akit Krisztusnak is neveztek. Ti akartátok ezt így, nem én! Én csak teljesítettem követeléseteket, mert nem is tehettem másként!
A nép pedig tehetetlenségében, kínjában és dühében felüvöltött: Te kezdted elsőként előttünk ordítani Barabás nevét, arra kötelezvén minket, főpapunk, hogy kövessünk téged! Legtöbben köptünk nyilatkozatodra, sokan csalódottan, szavazás nélkül házainkba távoztunk a térről! Hogyan lehet ajándékképpen föltételezni is egy rablógyilkos szabadon bocsátását? Félrevezettetek, megosztottatok bennünket! Ti mondtátok a nép előtt a kopogó intelmet: – Jaj nekünk, mindannyiunknak, ha Jézus országa eljön! Befogad minden embert! Betegség, éhínség tör ránk! Egymás elől esszük majd el a kevéske kenyeret! Pedig vallatásakor Jézus kijelentette előttetek, az ő országa nem e világon van, és minden igaz embert befogad, mert lelkük és nem testük egyesül a szeretetben. Ti tudtátok, hogy Krisztusunk békét és szeretetet prédikál, mi nem tudtuk mindannyian ugyanezt! Titokként zártátok el mielőlünk a színtiszta igazságot! Hamisságot fröcsköltetek szemünk közé, álsággal tömtétek fülünket!
Kajafás legyintett a népre, hülye banda, vizet hozatott, s miként akkor Pilátus, ő is nyilvánosan mosni akarta két szennyes kezét. – Pilátus képében nem tetszeleghetsz – kiáltottak az emberek. – Te kígyó, Sátánnak fattya, aki csak Kajafás lehetsz, s az is maradsz mindörökké, mert csak Kajafás vagy! Víz árulásodat le nem mossa, mennydörgött és villámlott a nép kooptált főpapja szeme közé akkor.
Szeressük egymást, atyámfiai, üzente nevezetes prédikációjában minékünk Tarcal hegye alatt Szent Pál, aki tőlünk elbúcsúzván fölgyalogolt északra, a Kelen-hegy bércére, ahol ismételten csak keveseknek prédikált. Saját szememmel láttam ez érdektelenséget, csak azt nem tudom, miképpen is jutottam én oda: Társa lettem volna hosszú gyaloglásában Jézus urunk különös tanítványának?
Ama hegyet későbbtől fogva Szent Gellért vértanúnkról nevezzük, aki Szent Pál buzgó tanítványa is volt, s önkezünktől érettünk szenvedett mártíromságot. Ő pedig vala Géza nagyfejedelmünk udvarában a mi első szent királyunk, a gyermek Vajk – István urunk nevelője. S neveltjének bölcsességét és hitvallását azóta is tudjuk és valljuk, mi, magyarok, mindannyian, befogadó nemzet vagyunk, szeretetet és békességet hirdetünk.
Szólni akartam a prédikáló egyházatyának, ez inkább húsvéti tanítás lehetne!
Szólásra nyitottam volna számat, de kevély Szent Pál hirtelen sarkon fordult, varázsütésre pici füstkarikák emlékeztettek rá, hogy valaki itt járt a szobánkban.
Mintha orromat facsarná valamely megrontás. A tizenegyedik bugyor kénkőfüstjéhez hasonló.
Arra ébredek, feleségem zúgolódva nyit ablakot.
– Kicsapott hajnalban a széngáz! Ócska a kályhánk. Csórók vagyunk, újat nem vehetünk! Ha nem vigyázunk, pokolbéli kalandunk lesz, befulladunk álmunkban!
2005. január; 2006. ősz; 2020. december; 2021. tavasz – ősz.
