Fuvaros – akit Tóth József Boldizsárnak anyakönyveztek – helyből utálta a novembert, mert ködölt, az ócska teherautó ablakán oldalt becsurgott az esővíz, ha kiszállt, bokáig süppedt a sárba. A koszlott levelek rátapadtak a szélvédőre, a reflektor néhány méterre világított és jó magasra, de ki a jó nyavalyának van pénze állandóan a szervizbe hordani a járgányt, így is éppen annyit keres, hogy megéljen. Neki aztán dalolhatnak a bájgúnárok az ősz szépségéről, meg hogy a természet aludni készül, a gyönyörű színekben pompázó fényképektől meg kilelte a hideg. Persze voltak napsütötte hetek is, meg ugye a szüret és az újbor se rossz, de a vénasszonyok nyara már csak olyan, hogy készülhet az ember a fűtésre, meg szedheti elő a naftalinból az ócska sofőrkabátot. Fiatalkori igen rövid házassága is azért ment tönkre, mert a neje őnagysága szerint benne semmi romantika nem volt. Nagyot döccent a kocsi bal kereke, a falu innen két kilométer. Úgy ismeri már ezt az utat, hogy tán behunyt szemmel is hazatalálna. Ez az ősz azért fura módon más volt, mint amire idáig emlékezett. Nem esett annyit az eső, néha olyan meleg volt, hogy nincs az a nyári nap. Az öreg almafán a kert végében egyszerre volt alma, száradó levél, meg halvány-törékeny virág. Balázs bá, az öreg harangozó egyszer valami olyasmit mormogott, hogy lesz még ennek böjtje. Máskor meg hogy volt már ilyen, nem kell belőle túl nagy ügyet csinálni. Most aki tudta, kihasználta a jó időt, volt, aki megcsinálta a tetőt, más a kerítést reparálta. Szeretek itt élni – dúdolta valami régi dallamra elégedetten Fuvaros, és lassított, mert a kanyarban mindig elővigyázatos volt. Kifuthat az erdősávból valami állat, múltkor egy tréfás kedvű egyed – fene a dolgát – egy rozsdás biciklit tett a záróvonalra. Ha viccnek szánta, elég rossz vicc volt. Ide-oda csapongtak a gondolatai, így van vele az ember, ha sokat ül a volán mögött, meg gyakran van egyedül.
A legszélső házban gyertya pislogott az ablakban, a kapu tárva-nyitva, a roskatag ház verandáján mintha árnyék bólogatna. Óvatosan fékezett, megállt, és kitárta a kocsi ajtaját. Ilus nénit csak látásból ismerte, nem állt az szóba az égvilágon senkivel, állítólag már több mint hatvan éve.
– A franc állna a történelembe – dünnyögte félhangosan, amíg kikászálódott a kocsiból. Koszorúzni meg nagy szavakat mondani tudnak, de azt, hogy mi is volt, ki hogy élte át, arra nem nagyon van gondja már senkinek.
Ő is persze csak hallotta, hogy Ilus néninek, aki akkor volt 19 éves, a vőlegénye felment a fővárosba, tehervonattal, valami vasutas ismerőse segítette. Aztán elmúlt október vége, november elején meg ugye már minden megváltozott. Ki tudja, ki lőtt, meg kire, ki maradt az utcán temetetlenül, ki vágott neki a határnak? Nagy volt a kavarodás, ide a faluba meg alig jutottak el a hírek, a rádió is csak zenét sugárzott, meg rossz volt a vétel is, így beszélték. Szóval nem jött meg soha Zsadányi Antal, hír se felőle, pedig kerestették egy darabig. Iluska fél év hiábavaló várakozás után fekete kendőt kötött, és nem beszélt róla senkinek, pedig faggatták, kérdezgették, de hiába. Néha még kiállt a kapuba, de a postás megállás nélkül karikázott el a ház előtt. Aztán már senkihez nem szólt, bedolgozó lett, hozták-vitték az anyagot, ő meg varrt.
Zsiga tanító úr egyszer beszédes kedvében valami olyasmit mondott, hogy az egyszerű emberek élete és halála ritkán oszt vagy szoroz a politikában.
Most meg nyitva a kapu, hát csak bemegy, mert mi van, ha segítség kell? Végig botladozott az egyenetlenül lerakott téglaösvényen az elburjánzott növényű kerten.
Átfutott az agyán, hogy összeszed néhány embert, a megyeszékhelyen vannak magabíró jó komái, egykettőre rendbe teszik az udvart, hátha könnyebb lesz az öregasszonynak. Ő meg főz egy jó bográcsnyi birkapörköltet, lecsúszik rá néhány kisfröccs, elbeszélgetnek. Egész felvidult a gondolatra.
A gyertya épp akkor lobbantotta az utolsót, mikor bekopogott az ajtón, ami rögtön kinyílt, a konyhából kiszűrődött valami halvány fény.
Ilus néni takaros hófehér kontyán nem volt kendő, kék szeme csillogott, mintha még ráncos arca is kisimult volna – gondolta Fuvaros -, bár lehet, hogy csak az árnyék teszi.
Zavartan krákogott egyet, aztán nagy nehezen kinyögte, hogy a nyitott kapu miatt jött be, hogy nincs-e baj, vagy ilyesmi – és csuszatolta a lábát a kopott szőnyegen. Ilus néni elnevette magát, kicsit rozsdás-karcosan szólt, mintha a több évtizedes önkéntes hallgatás miatt nehezen menne. Aztán megszólalt, és Fuvarosnak az jutott eszébe, hogy filmen lehet ilyet látni, vagy olvasni valami romantikus regényben, de hogy rég történt ilyen izgalmas dolog a faluban, az már biztos.
– Levelet kaptam – mondta halkan –, és mutatta a légiposta kék borítékját. – Kihozták a városból, mert alá kellett írnom. A feladó Antoine Zsadanyi – és az öreg kéz szinte betűnként simította végig a nevet -, az én vőlegényem unokája. Nagyot sóhajtott, mintha maga se hinné, hogy ilyesmi lehetséges.
Egy megfakult, alig olvasható levelet vett elő a borítékból. Olvasni kezdte, néha megállt, csodálkozva nézett maga elé, ahogy az elmosódott szavakat próbálta ki tudja hanyadjára kisilabizálni:
„ Kedves! Nem maradhatok, meg kell értened. Ha elfognak így sebesülten, neked is bajod lehet, hogy ismertél ... Így meg, hogy eltűnök nyom nélkül, senki se tudja mi történt. Új hazát nem és tudom, nélküled … kell hogy éljek. Ne haragudj rám … boldog. Köszönöm …” Egy kísérő papíron az állt, hogy Zsadányi Antal hagyatékában találták meg a naplóját és ezt a levelet is, ami egy kopott borítékban volt. Felvették a kapcsolatot a nagykövetséggel, és így tudták meg a címet.
– Kaland ez a javából – bukott ki Fuvaros száján meggondolatlanul, de látta, hogy Ilus néni nem haragszik a szóért, csak rábólint, és halkan motyogja maga elé: - Kaland, hát így is lehet mondani. Nekem egy élet volt, egyedül. Vagy lehet úgy is mondani, hogy szerelem, olyan örökké tartó.
Kinézett a sötét kertre, a nyitott kapura, s mintha egy pillanatra látta volna Anti alakját, aki még integetett azon a réges-régi este, s visszakiáltott, hogy majd jön, mihelyt tud.
– Sokáig várattál – suttogta maga elé.
A novemberi égbolton felszikrázott egy csillag.
