Európában jó fél évszázada jut kifejezésre a patrimónium-szemlélet, vagyis a figyelemnek a patrimóniumra, az eszmei örökségre való fordítása. Térhódításával együtt a patrimónium vagy örökség fogalmának a jelentése is bővült. Eredetileg az építészeti és a természeti örökséget jelentette, majd az 1970-es évektől a kulturális örökséget is, utóbb pedig az ipari, a technikai és a mezőgazdasági örökség is bekerült a fogalmába. A szemlélet elterjedésével a teljes élettér, a teljes környezet muzeálissá válik. A környezetünkre úgy kezdünk tekinteni, mint amit a múltból örököltünk, és a következő generációk számára át kell örökítenünk. Az örökségszemlélet megjelenésével a hagyomány átadása intézményes keretek közé kerül, sőt jogszerűvé, szinte kötelezővé válik. Intézmények gondoskodnak az örökségesített hagyomány jogszerű gyakorlásáról, megőrzéséről, terjesztéséről és átadásáról. Az örökségesítésnek egy másik gyakorlata is van, amikor egy helyi társadalom valamilyen keretben (pl. emléknap, faluünnep, termésnap, terményfesztivál, testvértelepülés-kapcsolat) maga nyilvánítja örökségnek valamilyen hagyományát, és állandósítja szervezett keretek között való bemutatását.
Előszeretettel használják az örökség vagy patrimónium megnevezést az olyan kulturális környezetben, ahol a hagyomány folytonossága megszakadt, de az örökséget mesterségesen felélesztik. A hagyomány és a patrimónium nem szinonimája egymásnak. Habár mindkettő ugyanazt a kultúrát nevezi meg, a kultúra használata, a hozzá való viszony gyökeresen más, különböznek az átvétel és a felhasználás körülményei és módjai. A patrimonizáció vagy örökségesítés ebben az esetben egy olyan társadalmi kategória kulturális gyakorlata, amely valójában nem sajátjaként élteti ezt a hagyományt. Tehát mások hagyományába lép be az a társadalmi réteg, amely valami oknál fogva igényt érez ennek megismerésére vagy legalábbis megszemlélésére. A népi kultúráról szóló társalgásban a hangadók elsősorban nem a hagyomány éltetői, még csak nem is a hagyomány kutatói, hanem egy heterogén vállalkozói réteg képviselői. Tehát üzletté válik a dolog. A turizmus képviselői, a rendezvényszervezők, a helyi értelmiségiek valamilyen célra újrahasznosítják a hagyományt. Az örökségesítés helyi vállalkozóinak gyakorlatára a kompiláció, a finom csúsztatás, az ősiség és a helyi jelleg túlhangsúlyozása jellemző – mondja Keszeg Vilmos erdélyi néprajztudós. Lehet, hogy egy-egy hagyomány épp az örökségesítés folyamatában tűnik el? A patrimonizált hagyomány funkcióváltozáson is átmegy. A munkavégzés szokásai játékossá válnak, a harci technikák gyakorlásából (például lovaglás, íjászat) pedig szabadidős program lesz.
