Állok az ajtó előtt. Színén, erezetén látszik, hogy nem mai mesterek keze munkája. Tapintása finom. Cikornyás díszítésén látszik, hogy nem hányavetien összetákolt bejárati ajtó.
Nemes fából készült ez az ajtó. Nincs rajta repedés, a szeszélyes időjárás ellenére sem vetemedett meg. Nem deformálódott az évtizedek alatt. Megtartotta ifjúkori délcegségét.
Igen, tartása van ennek a korosodó kapunyi ajtónak. Legfeljebb színe lett patinás. Mint a bölcs korba lépő emberek hajaszíne...
Aki nap mint nap előtte ballag el, tudja, hogy nem mai remekmű ez az ajtó. Sőt, a fiatalabbak azt is hallották eleiktől, hogy ezen az ajtón, gyermekkorukban, maguk is be-benéztek a titkokat rejtő ajtón belüli világába.
Igen, mert a több mázsás szerkezet évtizedekkel ezelőtt kezdte őrizni a mögötte, hangyaszorgalommal összegyűjtött kincset.
A titkok titkát.
A kiismerhetetlent.
A megismerhetetlent.
A hol bujdosót, hol magát sejtetőt.
Az örökké kíváncsiskodót.
A kételkedőt.
A hiszékenyt.
A közömböst.
Az EMBERT.
Mert, ami ott belül van, az mind az emberről szól.
Rólad. Rólam. Rólunk.
Hozzád, hozzám, hozzánk szól.
Hol halkan, hol felemelt hangon, hol kiabálva. De mindig emberséges ez a hang.
Nem bántó.
Nem sértegető.
Segítő, figyelmeztető szándékú ez a hang.
Ha dorgál is, a jobbítás szándékával teszi. Ha látja, hogy szándéka célba ért; mosolyog...
Mert tudja; a mosoly gyógyít.
Elnézem az ajtót. Tudom, hogy nemrég új, titokzatos kincs előtt nyílt ki.
Aztán a kilincsre réved tekintetem. Alsó része halovány zöld, a díszek mélyedése haragos zöld. A kilincs felső része csillog. Rézkilincs. Használják. Gyakran lenyomják, hogy kinyithassák a több évtizedes szerkezetet. Az ajtót. Mely, hol megvéd az ellenségtől, hol beengedi a jószándékú embert.
Mert ez egy ajtó feladata. Sem több, sem kevesebb...
A titkokra kíváncsi jószándékú emberek tartják fényesen ezt a kilincset. A nem közömbösek. A tudásra, az emberiességre szomjúhozók adják egymásnak ezt a kilincset.
Ezt az egyszerű, de csodálatos szerkentyűt, mely csak arra vár, hogy valaki rátegye kezét, lenyomja, s a halkan nyikorduló ajtón belépjen a titkokat őrző szentélybe.
Mert az ajtó mögött szentély búvik meg. A könyvek szentélye.
A huszadik könyv lépte át a napokban a küszöböt, miután a szerző lenyomta a titokajtót nyitó kilincset.
Titokajtó kilincse. Ízlelgetem a legújabb könyv címét.
Hogy mi lehet, mi van benne?
Betűk, betűkből összeállt szavak, szavakból formált mondatok, mondatokból szőtt történetek.
Zentáról, zentai emberekről szóló, de mindenkinek üzenő történetek.
A titok akkor oldódik meg, és csak akkor, ha lenyomjuk a kilincset, belepünk az ajtón, kezünkbe vesszük a könyvet, s olvasni kezdjük Balogh István barátom Titokajtó kilincse című, legújabb könyvét.
Megéri belépni az ajtón...
