Immár 23 éve, hogy az égi tájak felé vette útját a magyar irodalom utazó nagykövete. Czine Mihály1999. január 21-én hunyt el, temetése február 7-én volt.
Amikor utoljára felhívtam, a szokásos módon megörült; azt hitte, Pestről hívom, és meglátogatom. Szinte kért: minél előbb menjek fel, majd egy sóhajjal búcsúzott: „Ugye, koccintunk még egyet?!”
Nem értem utol a sorsot, gyorsabb volt nálam: a nagy Barát, oly egyenes derékkal és örök fiatalon, ahogy mindig is élt és munkálkodott a magyar irodalom csak általa igazán látott tökéletes egységének a megteremtésén, örökre itthagyott bennünket!
Pedig de nagyon ragaszkodott hozzánk; de nagyon küzdött az életért. Azok közül a kivételes egyéniségek közül való volt, akik tudtak és nagyon akartak élni.
„Valóban, akár kiváló képességét, akár munkabírását tekintve, könyvtárnyi tanulmányt, monográfiát írhatott volna össze egymaga. Csakhogy tőle valami mást és alighanem többet követelt a sorsa. Az ország és az elcsatolt területek magyar íróit látogatva vagy otthonában vendégül látva (Czine Erzsike a megmondhatója, milyen családi áldozatokkal), könyvtárakat, iskolákat és művelődési házakat járva, a rendszer kulturális politikájával, erkölcsi, esztétikai ítéleteivel szemben építette a másik Magyarországot. Nemcsak azzal, amit mondott, azzal is, ahogyan mondta, példátlanul szép magyar mondatokban, valóban talán egykori protestáns prédikátorok emelkedettségével és szónoki igényességével. Azon kevesek közül való volt, akikben akkor maga a magyarság érezhette megbecsülve magát. Önálló magyar kulturális politika terhét vette a vállára és vitte életútján végig, rendületlenül” – mondta róla laudációjában Bíró Zoltán neves irodalomtörténész, amikor 2012-ben posztumusz Czine Mihálynak ítélték oda a Magyar Örökség-díjat, amelyet özvegye és lánya vettek át a Magyar Tudományos Akadémia zsúfolásig telt dísztermében.
Sokszor és sokfelé mondta el, vagy talán mindig is, ha délvidéki emberek között járt, hogy két-három legkedvesebb diákja közül valónak tart. Bizonyára túlzott a rólam alkotott véleményében, de nagyon-nagyon jólesett rajongó szeretete. Amikor már betegen Szabadkán járt, és a Városi Könyvtárban remek előadást tartott, sürgető üzenetet küldött hozzám Kishegyesre telefonon, hogy jöjjek már, jöjjek, mert itt van, és nagyon vár. Kocsiba ültem azonnal, és indultam is.
Kishegyesre is szívesen a Csépe-emléknapra, ahol 1980-ban és 1996-ban is átütő sikerrel szerepelt, sőt még korábban egy ízben tizedmagával valami irodalmi tanácskozásra, amikor vendégül láttam őket az akkor még „világhírű” Pokol vendéglőben. Attól kezdve aztán, ha Vele találkoztam Pesten, a pénztárcámhoz soha nem nyúlhattam. Sőt szüleimet is olyan figyelemmel övezte, ha Pestre vittem őket, mintha a sajátjai lettek volna.
Volt, aki igyekezett barátságunkat megrontani. Czine Miska ekkor – mellettem kiállva – némi csodálkozással jegyezte meg: „De hiszen éppen a Miska mutatott be nekem, s csupa jót mondott rólad.” Talán ez a féltékenységgel elegy gyűlölet volt az egyetlen torz szabálya sajátos félbalkáni világunknak, amelyet soha nem értett meg, s valójában nem is akart megérteni. Ő szerette mind a bácskaiakat, bánátiakat, baranyaiakat, muravidékieket, akikkel törődni igyekezett! Erről tanúskodtak a két hegyesi születésű íróról, Csépe Imréről, majd Dudás Kálmánról (a nagy hagyományú Csépe-napokon) tartott emlékezetes előadásai is.
„Kettős tanulmányt lehetne írni Czine Mihály Csépe Imre világa című írásáról – mondja Végh Károly háromszáz oldalas monográfiájában, amelyben négy (!) teljes oldalt szentelt Czine Csépe-esszéjének. – Az egyik szólna Csépe Imréről, a másik pedig szólna Czine Mihályról. Arról, hogy ez a tanulmány mennyi mindent elárul Czine gondolkodásmódjáról, kötődéseiről. Többen – jeles irodalomtörténészek – állították, hogy Csépe irodalmi munkájához viszonyítva túl nagy, hosszú ez az írás, az írói életmű nem ér fel hozzá. Azt, hogy Czine túlértékeli Csépe munkásságát. Akik ezt állították, nem ismerték fel, hogy Czine ugyanúgy – rejtve – magáról is ír. Kötődéseiről, elkötelezettségéről, a szegénységről, annak is a legmélyebb bugyrairól. Hogy itt is lehet és van emberi élet, becsület, hűség, népben, nemzetben való gondolkodás. Sőt talán itt leginkább.” (Czine Mihály. Pro Literatura Alapítvány, Budapest, 2002.)
De jött Ő a délvidéki
Gyűjteményes kötetének dedikációjában annak örült, hogy egy szemináriumban lehettünk. Ebben a szemináriumban Ő a tanár volt, jómagam a diák. Most vége lenne hát?
Vagy tart tovább, a hosszú-hosszú idők szakadástalan folyamatában, amíg magyarok magyar irodalmat művelnek és ápolnak itt a Kárpát-medencében, s hallanak-olvasnak egy legendás hírű tanárról, a nagy egység megteremtőjéről, aki előtt nemcsak a jelen, hanem a jövő is fejet hajt!
