Mielőtt átvehette volna teljes uralmát a house, a Chicago-house, és az egész klubszcéna, s ezzel együtt a technológiailag ellátott gép-pezsgés, kellett léteznie valaminek, ami megelőzte ezeket a műfajokat, s ezek az ún. „dream-pop”, ill. az USA-ban az ezzel a kifejezéssel kiegyenlítendőként kezelt „shoe-gaze”-produkciók voltak. A dream-pop legjelesebb képviselője pedig a vén Európában a Cocteau Twins.
A 4 A.D nevű, angol kiadó számára megjelentetett lemezeik olyan kuriózumnak számítanak a zenerajongók körében- világában a mai napig, hogy a megismételhetetlenség jelzőjét magukon hordva, ezek a lemezek felbecsülhetetlen értékkel bírva nyűgöznek le az mindenkit, aki csak hallhatta őket, az addigi pop-világot is, s lámpásként mutattak utat azok számára, akik valami újra, valami misztikusra és megfoghatatlanra vágytak.
Történetük az 1980-as években kezdődött, s 2008-on túl is folytatódott, a vokalista-szövegírónő, Liz (Elisabeth) Fraser akkor megjelentetett kislemezeivel.
„He was called,/he was called to the living God/” – énekelte az addig a felismerhetetlenségig „torzított” (szinte) angol nyelven (lévén, mintha egy „kitalált”, nem-létező nyelven adta volna elő a vokáljait), Liz Fraser úgy csavarta nőies karja alá a mikrofont, hogy az Enya-féle kelta nyelvbe merülő szépségek csakis ezután következhettek minden következetes zenehallgatónál. Aki egyetlenegyszer is abszorbálta, magáévá tette ezeket a zeneszámokat, míg a keverőpult mögött állítólag a híres Adrian Sherwood ült, aki oly stúdiómágusságot produkált, ami nemcsak meglepő volt akkortájt, hanem egyenesen annyira fülbemászó és minden más stílustól idegen, hogy hetedhét csodájára jártak mindazok, akik nem hittek addig abban, hogy egy nem-digitális pult mögül is előtérbe kerülhetnek olyan számok, amelyek azt a szellemiséget képviselték, amelyet soha egyetlen banda sem addig.
Fenomén, extra-hanganyag, elbűvölő, elvarázsoló muzsika volt s maradt az, amit csak a Cocteau Twins letett az asztalra. Mint ahogyan Cocteau a Szépség és a szörnyeteget a fekete-fehér filmek kincsestárába, úgy rakodták le a legkarátosabb gyémántok megbecsültségével a számaikat a 4.A.D. számára az „Ikrek” minden ráolvasás szüksége nélkül, szép rendben, az „ahogy a csillag megy az égen” rendjében, kiszámíthatatlanul meglepetésszerűen, az igazgyöngyök fényével, a mitológiai témák sokaságával előállva, a Loreleitól Persephonéig és Mózesig, sosem hivalkodva, de mindig a megfoghatatlan fény és sötétség örök játékával, lezseren, sosem túllihegve, de megtartva az előadás gyönyörét a hallgató fülének.
Misztérium.
De hogyan jött létre? Elegendő lett-e volna beállnia Liznek a csillogó-villogó kamerafénybe és elkezdenie hablatyolnia egy addig sosem hallott nyelven? Kétlem.
Csapatmunka volt ám az a javából. semmiből csak az Isten teremtett valamit, de, mivel emberek vagyunk, kellett ott lennie nagy stúdiómágusoknak, nagyon-nagy, éberpillanat-fölötti tündéreknek, kellett ott lennie valamily varázsszerelvénynek, amely a hallgatóságát, a mostanit és akkorit úgy a mennyekbe röpíti, mint addig sosem semmi.
És még, mindennek tetejében egy nagyon nagy plusznak. Költői, emberfelettien elvarázsolt plusznak. Talán szerelem?
Nem tudom, csak annyit, hogy hiába vádolták boszorkánysággal anno ezen daloknak megalkotóit, én nem hittem a rossznyelveknek, és egész a mai napig teljes szívemmel vagyok szerelmes beléjük.
A nők jöttek-mentek, aztán megint jöttek, aztán megint mentek, de a Cocteau Twins maradt nálam mind a mai napig. Ha bármily módon ez az érzés leírható lenne, azt mondanám rá: Ez az!
Ez a szerelem. És álom.
Ha zenei nyelven megfogható-megformázható-megvillantható-megmutatható-érzékeltethető-előadható-bekeretezhető ez a nagy érzés, ez az egyedi és tényleg megismételhetetlen, tényleg valódi, tényleg egyszersmindenkorrai dobd-el-a-mankód-és-járj-parancs, számomra ez az.
Nincs semmi a Cocteau Twinsen kívül és fölött a szívemben. Ez a vég nélküli, végtelenül kavargó, végtelenül álomszerű, végtelenül gyengéden és végtelenül önfeledten megszólaló, a földet meg-nem-érintő, mégis emberi hang, ez az angyalok dala, amely átvisz az ébrenlétből a hipnózisba, a hipnózisból újra a valóságba, a valóságból egy színlelt valóságba, a virtuális valóságba, a szív középpontjába, az isteni és emberi lélek antropozófiáján át egy még újabb valóságba, s onnan vissza a karosszékembe.
Hát ezért kell nekem a T+A, anno 3000 márkát érő hangfalszett.
Hogy hallgathassam. Ha akarom, kis hangerőn, ha akarom, kristálytisztán és hangorgia-szerűen, ha akarom, csupán seppegve, egy pohár vörösbor társaságában nagy ritkán, elkerülve az autók borzasztó zaját, és ne adj’ isten, az összeütközéseket. Hogy szerelmes lehessek, bárhányszor is meghallom a szférák, az angyalok zenéjét.
Nincsenek erre szavak, ez a szavakon és minden negatív kritikán túl van már.
És, ha, remélem, még jó sokára, az Isten majd egyszer megszólít: – Gyere!, akkor azt mondom: – Köszönöm, már jártam Önnél. A Cocteau Twins szárnyain jutottam el oda. Szól-e még valamit erre, nem tudhatom.
Addig pedig megreméltem, jut egy-egy jóhiszemű isten mindannyiunk számára a Földön, egy számomra is, aki biztonságban tartja a létünk.
