Csendesen, azonban nem titkolt keserűséggel gépelem a sorokat, amelyek, legalábbis számomra, egy több mint 62 esztendővel ezelőtti esemény emlékét idézik fel bennem. Ugyanis 1955. április 30-án, Branislav Nušić: Dr. című vígjátékával köszönt el a hálás, hűséges közönségétől, a zombori magyarság első hivatásos kis magyar színháza!
Mint azt már a címben jeleztem, két esztendőt „élt” meg a Zombori Népszínház magyar társulata. Két csodálatos esztendőt, két színházi évadot! Még most sem tudom elfelejteni azt a határtalan lelkesedést, akarást, amely felkísért bennünket, az akkor alakult társulat tagjait, a színpadra. S még most sem tudom elfelejteni a közönségnek az irántunk való ragaszkodását, szeretetét. „A színház azért örök, mert titka az együtt lélegzésben van” – mondogatták gyakran idősebb kollégáim. S igazuk volt, mert ezt az együtt lélegzést éreztük akkor, minden előadáson. S nemcsak Zomborban, hanem annak környékén is: Kupuszinán, Apatinban, Telecskán, Szilágyin, Bezdánban és sorolhatnám tovább a kis helységeket, településeket.
Emlékszem, hogy amikor szárnyra kelt a hír, hogy megszüntetik a Zombori Népszínház magyar társulatát, egyszerűen nem akartuk elhinni. Aztán, sajnos rádöbbentünk, hogy igaz a mende-monda, hogy valahol, valakik úgy határoztak, hogy erre a kis színházra, erre a két évvel ezelőtt alakult lelkes kis társulatra nincs szükség.
Mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Huszonhárom éves fejjel egyszerűen nem tudtam felfogni a történteket. Ugyanis a mindennapok eseményei másról tanúskodtak. A zombori közönség színháza mögé állt. Mindenben támogatta. A sajátjának tekintette.
A zombori magyar színház erőteljes fejlődése különösen akkor vált igazán érzékelhetővé, amikor a társulathoz csatlakozott, a kis színházhoz szerződött Pataki László, az akkor már neves rendező-pedagógus és Kiss Júlia színművésznő. Pataki László érdembeli munkájának köszönve, szinte állandó jelleggel, előadásról előadásra határozott minőségi előbbre lépést tapasztalhatott a közönség és a színházi szakma. S volt még valami, ami széppé, emlékezetessé tette a munkát. Ez pedig a két társulat, a szerb és a magyar közötti példás megértés, kapcsolat volt (amikor először léptünk be az öltözőnkbe, a kis asztalkán néhány szál virág és néhány megható mondat várt bennünket, magyar színészeket, mondat amellyel a szerb társulat tagjai sok szerencsét és sikert kívántak nekünk).
A még most is bennem lévő keserűséget, mindenekelőtt, az akkor alig két éves kis magyar színház felszámolásának a módja váltotta ki. Ugyanis nem a városvezetők agyában született meg az ötlet, hogy a magyar színházra nincs szükség. Nem! Egyáltalán nem! A javaslattal, mely szerint a zombori kis magyar színházat, záros határidőn belül fel kell számolni, a mi honfitársaink, szellemi életünk, „kiválóságai” rukkoltak elő?!
Igen. Ők voltak azok, akik folyamatosan győzögették a város előjáróit, hogy a magyar színház giccses darabokkal „butítja” a nézőket és említették is mindjárt Molnár Ferenc „fércművét”, az Olympia, a Doktor úr című vígjátékot, amellyel Pataki László rendezett és a Delila című vígjátékot, amelyet Garay Béla állított színpadra az akkor alakult kis társulattal (a hivatásos kis magyar társulatnak komoly segítséget nyújtottak az igen tehetséges zombori amatőr színjátszók).
El kellett mindezt mondani, ha kissé talán is, de tudnunk kell azért egyet s mást. Tudnunk kell, mert a Zombori Népszínház magyar társulata nem érdemelte meg, hogy pont azok, szellemi életünk „kiválóságai”, akiktől talán a legtöbbet vártak, azok kérdőjelezték meg a magyar színház létét. Mert kérdem én, 65 esztendő után is: Nem az lett volna a feladatuk azoknak a „kiválóságainknak”, hogy szépen bekopogjanak Weigand Józsefnek, a zombori magyar társulat vezetőjének az irodájában és ott elmondják a színház műsorpolitikájával kapcsolatos fenntartásaikat és egyúttal felajánlják segítségüket, különösen ami a darabválasztást illeti. Biztos vagyok benne, hogy Weigand József örömmel fogadta volna el felajánlásukat, hiszen minden segítség, amely a zombori kis színház létjogosultságát hitelesítette, megerősítette, sokat jelentett volna a színház további munkájában.
A színház műsorpolitikájának folyamatos lejáratása, különösen pedig a magyar színházművészet egyik rendhagyó, nagy egyéniségének, Molnár Ferencnek elmarasztaló megítélése, számomra, minden tekintetben szégyenletes volt. S így utólag, elmondom azt is, hogy 40 évvel ezelőtt, Bécsben, a Burgtheaterhez tartozó Liszt utcai Akadémiai Színházban vendégszerepelt az Újvidéki Színház (1981. április 5-én) és Molnár Ferenc egyik „fércművét”, a Játék a kastélyban címűt mutatta be azon a színpadon, amelyen, az osztrák színművészek, hosszú éveken át minden alkalommal zsúfolt nézőtér előtt játszották Molnár Ferenc darabját. S az Újvidéki Színház előadása, a Játék a kastélyban című vígjáték, ott, azon a színpadon, sokáig emlékezetes marad. Emlékezetes, mert akkor, az ugyancsak zsúfolt nézőtér sokáig állva tapsolt és bravó bekiabálásokkal köszönte meg. A bécsi példát azért említem, hogy ily módon is megkérdőjelezzem, szellemi életünk néhány akkori „kiválóságának”, Molnár Ferenc „fércműveiről” megfogalmazott ítéletét. Azt az ítéletet, amely eltemette azt a kis magyar színházat, amely nemcsak a várost, Zombort, hanem annak környékének falvait is őszinte ragaszkodással, elhivatottsággal szolgálta. Szolgálta, mert azok színháza is volt. A szó legigazibb értelmében!
