„Senki le se sz..ja a verseket.” „Nem az b.sz fel, hogy minden megvehető, hanem, hogy minden ennyire olcsó!” Ilyen és ehhez hasonló kijelentések korát élik azok, akikben tudatosult, hogy a (mai) kor korcs. A fogyasztói kulturálatlanságban disszolválódott „Én” hiánya azt eredményezi, hogy a lírai én is teljesen nem-létezővé lett. Felszámolta az a globális, represszív rendszer, amely minden perifériát igyekszik magába integrálni, s még a személyiség kialakulása és kinyílása előtt kezdi el lemetszeni azokat a csírákat, amelyek a majdani személyiség végzetmeghatározó alkotórészei lehetnének. Kiirtani igyekszik a valamikori kívülállás nagyon is termékeny és praktikus románcát, amely által a kívülálló a „sámán” szerepét vehette/ölthette magára a hetvenes és nyolcvanas években még nem ennyire atomizálódott, a Covid-korszak és a Mesterséges Intelligencia által még nem teljesen uniformizált és izolált, atomizálódott, de már akkor is szinte teljesen predesztinált, beteg és már globális társadalmunkban. Mivel hiperbolikusan gyorsuló időkvantumban következik, megállíthatatlanul közeledik a Vég, az egész civilizációnk vége, s erről még a globális ismeretségnek örvendő Sir David Attenborough is beszámol (Az ötödik Nap kihunyta előtti felhívásában az emberiséghez). A sok kis Én pedig totálisan lebilincselt, tömegéből minden szinten egy-egy Higgs-bozonhoz mérhető (pozitív vagy negatív) nullává törpült, a sok kis Én végéből kikövetkeztethető nagy Vég immanenssé lett. Ezt megakadályozandó rengeteg kis szekta is létrejött, a kereszténységen belül is a szkizmus akkorára bővült, hogy szinte annyi szekta, ahány ember.
Amikor az, hogy olcsóbb vagy drágább kínai napszemüveget veszek-e, fontosabbá válik annál, hogy látok-e egyáltalán, a rezsim/mindenkori hatalom pofájába röhögés csupán annyival jelezhető, és arra korlátozódik, hogy a Sinopharm vakcináját veszem fel, „mert a kínai a legolcsóbb”, hogy ezzel se terheljem a mindenható állam gazdasági háztartását.
Hol van ma egy Freddie Mercury? – kérdi az egyik magyar sikerszerző, és teljesen igaza van. Abban a világban, ahol a popzenei világranglista első húsz számában szinte mindegyik a „millenial whooppal” operál, s csodaszámba megy egy-egy Camilla Cabello, hol van az Én, a lírai én, és a nagyon tág fogalmú közös nevező, amely generációkat alakított pl. Az Aranycsapat vagy a „totális foci” fogalmával, vagy, pl. Erich von Dӓniken Total c. könyvével? Hol vannak a személyiségek, a karakterek, akikről karikatúrákat érdemes készíteni? Csupán már nyomokban lelhetők fel, a karakterek a karakteres politikusok lettek, s amelyik egy kicsit is jobbra húz, azt már sallangként kezelik…
Köszönöm, engem más kor szült, más világban nőttem fel, számomra a fociban Kubala, Puskás, a költészetben pedig Pilinszky, Ady, Radnóti, Weöres, Tóth Ferenc voltak a hősök.
A „jövőben mindenki híres lesz… öt percre” (Andy Warhol jövendölte meg) már nem az én világom. És a tiétek-e?
Virág elvtárs, sajnos, nyert. „Ooops…I’ve done it again!”
