Igazi nyári hónappá lett az idén a május, hőségtől piheg ember, állat. A fák virágai hunyorításnyi időt pompáznak, be sem dongják őket a méhek, máris megbarnul a szép szirmok széle. Porol a homok is, szőke szőlősorok forognak el tőlem, ahogy karikázom az úton.
Tudós barátom, Ludas igazi szerelmese invitált e júliusi hajnalon tó vizére, horgászni. Palicstól Ludasig nem messze az út, így, kerékpáron meg éppen jól is esik. Poros már az aszfalt, mellette haldokló akác levele, az idén nem bódított fürtös virágának mákonya.
Az utat hatalmas földhányás vágja ketté, vargabetűt írok, hogy átjuthassak. A töltés pipacspiros, asszimilálódott gyorsan a mezőhöz, a sok ezer éves állandósághoz, amelyből vétetett.
A tó partján tudós barátom vár. Ismeri őt a környék apraja-nagyja. Pedig Dunáról szakadt ide, olyan időkben még, mikoron a prepást, akit útjára bocsátott a szabadkai alma mater, rendre tanyákra, apró falvakba, isten háta mögé helyezték. Az én tiszta szemű barátom is elővette a három vasbocskort, nekiindult férfiasan világot járni, meg dalolva újat építeni, pedig tojáshéj zörgött a hátán, s azt hitte magáról, hogy tanító. Ám felkarolták őt a királyhalmi almafák, szőlőindák áldott nedveikből erőt adtak neki ahhoz, hogy a terméketlennek tűnő áldott-átkozott homoktalajban, mint a legöregebb diófák, vastag gyökerekkel megkapaszkodjon.
Alant a tó zöldes vize fekete kagylóban rejti a sok ezer éves ősmocsár gyöngyházfényű titkait, a part meg, túlnan, esztendőről esztendőre felszínre vet valami tárgyat, valami jelet szépapáink világáról.
Rúzsa Sándor szigete most madárfészek. Csönd honol rajta, mocsári fű benőtte duhaj betyárok lábnyomát, a szél meg szertehordja kevély duda hangját. Esténként sarjadó nád közül bujdosódalok hangfoszlányai áramlanak part felé, ég felé.
Csónakunkkal tavalyi nádtors mellett állapodunk meg, szereti a hal a nád szélét, a zsombékos helyet. Smaragd tükör a tó, ezüst halacskák fickándoznak bárányfelhők fodrán. Nem mozdul a csónak sem, érzem, csodás karok ölelnek át gyengéden. Magába fogadott a táj. Átellenben magas, meredek parton tanya állott, s ahogy odatűz a nap, remegni kezd romok fölött a megölt asszony lelke, akasztott emberé meg ott ücsörög, kotú mellett, partmélyen. Olykor-olykor megmozdul az úszó, arany halak pihegnek csónakunkban.
Ludas (Fotó: Gergely Árpád)
Tudós barátom barázdált arca kisimul. Halászó dunai ősök mozdulatai élednek kezében, kalizok, magyarok, svábok génjei munkálnak szívében és tudatában, akik boldogok voltak ezen a tájon, s akik eltűntek régmúlt vagy későbbi időkkel, mint eltűnt a megannyi különleges vízi madár is erről a tóról.
Nád között egy másik csónak is, nem látni, de tudjuk, ott van. Ekkor-akkor csobban a víz, ősi mesterséget gyakorolnak ott is.
A nap még nem pörköl, mászik csöndesen ég teteje felé. Gyönyörködnék a látványban, de csörögve törik szét cserepeire gyöngyházképem: amazok bekapcsolták a rádiót. Hírek. Covid–19. Új fertőzöttek. Elhunytak. Politikai dárdatörések, csúf megbélyegzések. Futballeredmények. Tavalyi labdarúgó-Európa-bajnokság esztendővel később, az idén.
Valakik hangosan szentségelnek valamely eredmény miatt. Nád takarja előlünk őket, csak erőteljes káromkodások bújnak át nádszálak, pákák között.
A tó vize felborzolódik, hallgató tavalyi zsombékok sóhajtanak, madarak ijedten röppennek égre, sikoltásuk belehasít a közelgő délelőttbe.
Ludas (Fotó: Gergely Árpád)
Szárnyasok között leghangosabb Isten átkos madara, a bíbic. Talán ránk lesett onnan föntről, s megirigyelte csöpp békénket, boldogságunkat. Kiabál még mindig, mint Jézusra sipított hajdanán, a Getsemáne-kertben, mikoron a Mester üldözői elől vakondtúrás mögé rejtőzött:
– Búvik!
Krisztust sem találták volna meg soha üldözői, s íme elárulta a mi csöndünket is.
Figyelem, hogyan kering fönt a júdásmadár, a gyönyörű álnok, s látom, kerüli a fát. Ha ágra szállna, az biztosan lángot vetne alatta.
