Jó néhány héttel ezelőtt bemutatónak tapsolt a szabadkai színházlátogató közönség. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című, igen népszerű vígjátékát mutatta be a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Nem láttam az előadást, ismerősöm azonban, aki ott volt a bemutatón (színházi szakember), nem titkolt lelkesedéssel beszélt a látottakról, a kiváló rendezésről, a kiváló színpadra álmodott előadásról.
Mint említettem, nem láttam az előadást. Azonban a Molnár-darab műsorra tűzése, amelyet egyébként minden tekintetben csak üdvözölni tudok, és amely ezúttal egy régi tervem megvalósítására buzdított, bátorított. Ugyanis régóta készülök első hivatásos színházunk műsorpolitikájáról írni. Régóta szeretném elmondani, hogy Népszínházunk Magyar Társulatának műsorpolitikáját, a nemzeti színházak műsorpolitikájának az elvárásai határozták meg. Természetesen megalakulásának kezdetétől fogva. S mivel tudjuk, hogy első hivatásos színházunk a „nemzeti” jelzőt nem viselte, nem viseli nevében, akkor azt is tudnunk kell, hogy mindennek ellenére, megalakulásának első percétől kezdve ott viseli rendeltetésében. S ez a jelző határozta meg 75 éves színházunk eddigi értékteremtő munkáját, és természetesen műsorpolitikáját is.
Ennek a műsorpolitikának az egyetemes magyar drámairodalom a meghatározó tényezője. Ennek a drámairodalomnak egykori és mai igaz elkötelezettjeinek alkotásai 75 esztendőn keresztül, érdemben járultak hozzá ahhoz, hogy első hivatásos színházunk teljesítse nemes feladatát. Hogy a délvidéki magyarság szellemi otthona legyen, a szó igaz értelmében.
S habár a mögöttünk maradt csaknem harminc esztendőt nem volt könnyű megélni. Nem volt könnyű, s gondolok itt elsősorban arra az „örökségre”, amelyet Ristić úr „áldásos” tevékenységének köszönhetett a színház, a vajdasági magyarság. Azonban a színházépület nélküli társulat túlélte a válságos időszakot. Túlélte, és mint az a főnixmadár, újjáéledve készül, hogy minél előbb elfoglalja a helyét, a XIX. században épült hatoszlopos, timpanonos újjávarázsolt színházépületben.
Visszatérve a színház műsorpolitikájához hangsúlyozni szeretném: A színház műsorpolitikája nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy első hivatásos magyar színházunk talpra álljon, és hogy visszanyerje régi rangját.
Nem volt könnyű. Nem volt könnyű a színház beszennyezett arculatát tisztára mosni. Nem volt könnyű visszaszerezni azt a belső tartást, erkölcsi erőt, amelyet megsebzett az a megalázó „módszer”, amellyel az akkor 40 éves színházunk társulatát felszámolták a kizárólagosságot magukkal hozó „csodálatos” színházcsinálók.
A színház akkori (a csaknem harminc évvel ezelőtti újrakezdésére gondolok) és a mai műsorpolitikáját, az átgondolt, a körültekintő, a jó pedagógus higgadtsága, meg nem alkuvó határozottsága jellemzi. S a tényezők által meghatározott műsorpolitika lassan, mindenekelőtt az egyetemes magyar drámairodalom felé fordulva, megindult azon az úton, amelyet 75 évvel ezelőtt az elődök határoztak meg. És a magyar kortársdráma legjelesebbjei: Örkény István, Zalán Tibor, Görgey Gábor, Spiró György, Hubay Miklós és Tasnádi István mellett természetesen a világ drámairodalmának nagyjai sem hiányoztak, és Shakespeare mellett ott volt Mrožek, Csehov, Ionesco, hogy csak néhányukat említsem.
Arra, hogy most a Népszínház Magyar Társulatának műsorpolitikájával foglalkozom, tulajdonképpen a színház nemrég megtartott bemutatója, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című, igen népszerű művének színrevitele késztetett. Tulajdonképpen már a rendezőnek, Mezei Kingának napilapunkban, a Magyar Szóban megjelent interjúját jóleső érzéssel olvastam. Csak néhány mondatát idézem: „… vannak színpadi művek, amelyek időről időre ott motoszkálnak bennem. Egyike ezeknek a Játék a kastélyban, amelyet Molnár Ferenc hihetetlen precizitással, megkérdőjelezhetetlen színpadi érzékkel és briliáns logikával írt meg. Nem véletlenül lett világsiker!”
Messzemenően egyetértek Mezei Kingával. S megint csak az említett műsorpolitikát említem. Azt a műsorpolitikát, amely megkülönböztetett figyelmet szentel drámairodalmunknak, annak maradandó értékeire.
S még valamiről szólni szeretnék. Ugyanis a Népszínház Magyar Társulata nem feledkezett meg Szabadka nagy szülöttjéről, Kosztolányi Dezsőről. Az Édes Annának színrevitelével emlékezett/emlékezik az egyetemes magyar szellemiség kiválóságára, Kosztolányi Dezsőre.
S ha már Szabadka nagy szülöttjét említem, hadd mondjam el, hogy mi általában amikor Kosztolányi Dezsőre emlékezünk, amikor róla beszélünk, akkor valahogy megfeledkezünk arról, hogy Kosztolányi Dezső nyelvünk, anyanyelvünk legkeményebb, leghatározottabb védelmezője volt. Emlékeztetőül: majd 100 évvel ezelőtt drámai hangú nyílt levéllel fordult a magyar színésztársadalomhoz. Csak az utolsó mondatát idézem a terjedelmes nyílt levélnek: „A színház legyen kórház, ahol meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és betegágya.
A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának, a mi kis Nemzeti Színházunknak, Kosztolányi Dezső üzenetét tolmácsolom: „Tőlünk függ nyelvünk jövője. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk. Áldjon, vagy verjen sors keze, ez a mi küldetésünk!” Igen. Ez a mi küldetésünk.
