A napokban, a Magyar Szó műsorfüzete és szórakoztató melléklete, a Tarka Világ címlapjáról a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület Jáccunk Truppja társulatának a tagjai köszöntek rá az olvasókra. Bevallom őszintén, hogy számomra meglepetést, kellemes meglepetést jelentett, hogy abban a temerini társulatban a fiatalok mellett ott voltak az idős színjátszók is, méghozzá jelentős számban. S ez volt az, ami az írógép elé ültetett, mert nemcsak egy rendhagyó, hanem egy szép, követendő eseményt jelentett ez, legalábbis számomra.
S következtek a további kellemes meglepetések. Ugyanis már a darabválasztásról is csak elismeréssel, jó érzéssel lehet és kell is szólni. A Tyúklétra című darab szerzője Rókus Zoltán, a szabadkai Népszínház fiatal tagja. Az említett színpadi játék a Kortárs Vajdasági Szerzők Drámapályázatán második díjban részesült. A fiatal művészember egy olyan művet álmodott színpadra, amely rólunk szól, a mi fájdalmainkról, örömeinkről, mindennapjaink keserűségéről, és sokszor arról a felemelő emberi melegségről, amelyre nagyon, de nagyon szükségünk van.
S jó érzéssel kell szólnom arról is, hogy a rendezést, a már több mint három éve a temerini színjátszás újjáéledését szorgalmazó, neves színházi szakemberünk, László Sándor vállalta. Az ismert szakember, a Tarka Világban megjelent interjúban hangsúlyozta: „Nagy örömmel látom, hogy ez alatt a három év alatt, a társulat emberileg, szakmailag is sokat fejlődött, a színjátszók szabadabbak a színpadon, több az önbizalmuk. Örülök annak, hogy egy erős csapat kovácsolódott össze, amelyhez az idősebb generáció is csatlakozott, és nagyon jól együtt tudnak működni.”
Elolvasva a Tarka Világban megjelent, a temerini színjátszókról szóló írást, úgy érzem, és nemcsak érzem, hanem őszinte meggyőződéssel állítom, hogy a temerini amatőr színjátszás életében egy új, igen jelentős, értékteremtő korszak kezdődik. S ennek a korszaknak megtartója, éltetője az az erős, összekovácsolódott csapat lesz, amelyet a rendező, László Sándor említ. És ne felejtsük el, az idősek részvétele, minden tekintetben, a temerini színjátszás továbbélésének, állandó minőségi erősödésének egyik szilárd tartópillére lesz, lehet.
S engedjék meg nekem, hogy ennek az új korszaknak az „eljövetelét”, légjogosultságát egy olyan adattal erősítsem, támasszam alá, amely a mögöttünk maradt közel száz esztendő legválságosabb időszakában lepett meg sokunkat. S ezt az adatot a Jugoszláviai magyar műkedvelők almanachja, a Bokréta című kiadvány őrzi. Immáron több mint 80 esztendeje. Csak fel kell lapoznunk az említett kiadványt, és annak 161. és 162. oldalán, a korabeli krónikások szerint: a temerini előadások érdemes szereplői a 20-as és a 30-as években a következők voltak, és a krónikások nem számokkal közlik, hogy hány temerini színjátszóról van szó, hanem név szerint felsorolják azokat. S ez bizony nem volt könnyű, mivelhogy akkor, azokban az években, közel százötven (150) temerini színjátszó várta, hogy egyik vagy másik rendező a színpadra szólítsa, hogy ott, azokról a világot jelentő deszkákról, anyanyelvén, őseink nyelvén, magyarul megszólaljon (akkor ehhez bátorságra is szükség volt).
Igen. Ha hihetetlennek is tűnik, de annyian voltak. Közel százötvenen (és ami furcsa volt, a férfiak voltak kevesebben).
Említettem ezt az adatot, mert valahogy úgy érzem, hogy ez az adat hozzájárul, hozzájárulhat ahhoz, hogy a temerini színjátszók elődeiket kövessék, és azt az utat járják be, amelyet azok az elődök köveztek ki. S jó, hogy most hallattak, hallatnak magukról, és ott vannak, ott lesznek, ahol lenniük kell. A színpadon. És a járvány által megfélemlített, az élet örömeitől megfosztott embereknek igyekeznek visszaadni a mindennapok szépségét, mosolyát. S teszik ezt majd a maguk módján, s színház csodálatos világának megtartó, embermelegségű erejével.
