„Kell egy háborúnak lenni”

A két kiváló lendvai művelődéstörténész, Kepéné Bihar Mária és Lendvai Kepe Zoltán A magyar néprajztudomány nagy oszlopa: Gönczi Ferencz című, a szlovéniai magyarok évkönyvében, a Naptár 2021-ben közölt írásban köszöntötte születésének 160. évfordulóján a jeles néprajztudóst, akit a szerzők a magyar néprajztudomány egyik megalapozójának tekintenek. A kiegyezés utáni évtizedekben a Gönczi Ferenczhez hasonló, a vidéki Magyarország mindennapi életét jól ismerő, kiváló tanárok – és egyházférfiak – munkálkodása nyomán született meg a magyar etnográfia. Ők voltak azok, akik jól tudták, „nem kell feltétlenül messzi, egzotikus tájakra utazni ahhoz, hogy értékes művészeti alkotásokra, hiedelmekre, őstudásra bukkanjanak, elég körülnézni honunk falvaiban” ahhoz, hogy csodálatos értékekre leljenek – fogalmazott a két lendvai tudós. Gárdonyi Géza méltán nevezete őket, a nemzet lámpásainak, aki legtöbbször maguk is paraszti környezetből emelkedtek fel, születésüktől jól ismerték az „egyszerű falusi nép életvitelét, lelkivilágát, kultúráját”, s a nemzet napszámosaiként tevékenyen közreműködtek abban, hogy a magyar nép tudása, mindennapi életének értékei, föltárásra és megőrzésre kerüljenek.[1]

Gönczi Ferencz 1861. július 29-én született a Zala vármegyei Rádó faluban, a polgári iskolát Nagykanizsán és Zalaegerszegen végezte, ezt követően a távoli znióváraljai tanítóképzőben 1880-ban szerzett tanítói képesítést. 1883-ban tért vissza Zalába, ahol a nagypalinai katolikus elemi iskolában kezdte meg tanítói pályafutását. Innen 1885-ben a muraközi Zrínyifalvánra került, ahol tíz éven át nevelte az ifjú nemzedéket. 1895-ben azonban Újpestre helyezték, s többszöri kísérletei után csak 1912-ben talált vissza újra a szülőföldjére, ettől kezdve egy évtizeden át Somogy vármegye tanfelügyelőjeként működött. Érdeklődése már ifjú éveiben, az 1880-as évek második felében, zrínyifalvi tanítóskodása idején fordult a néprajz felé, tudományos gyűjtőmunkát először a Muraközben, a Göcsejben és a Hetésben végzett. Gönczi [Gönczy] Ferencz első tanulmánya, A zalamegyei vendekről című írása tizenhat folytatásban 1887 első felében jelent meg a Muraköz lapjain,[2] ezzel szinte egy időben, a Muraszombat és Vidéke két részletben közölte Babonás szokások a zalai vendeknél című tanulmányát is.[3] Tanítóként és néprajztudósként a Muraköz történetének és a népélet értékeinek föltárásában és a közvéleménnyel történő megismertetésében hűséges támogatója volt Margitai József lapszerkesztőnek és a csáktornyai tanítóképző intézte tanárának, majd igazgatójának.

1889–1890 fordulóján jelent meg a csáktornyai lapban a drávai aranymosás történetéről szóló háromrészes, Egy érdekes okirat című tanulmánya, amelyben Mária Terézia „büszkén hivatkozott” szabadalmi okiratának bemutatásával egy ősi népi foglalkozás továbbélésére hívta föl a figyelmet. Az 1716-ban kibocsájtott szabadalmi levelében foglaltak szerint: „akik az aranymosókat eljárásukban bármi módon akadályozni elég vakmerőek lennének, mint a királyi jövedelmek háborítói… szigorúan megbüntetendők”. Muraközben a tél múltával a Dráva és a Mura folyók melletti Szent-Mária, Alsó-Vidovec, Alsó-Domború községekből a szegények soraiból mintegy 200–250 pár (400–500 ember) indult útnak északi irányba. Ők voltak a „murai és a drávai aranymosók”, akiknek ősei hajdan egészen Grácig is felmentek, az 1890-es években azonban már legfeljebb Regedéig (Radkersburg), a drávaiak korábban Marburgig, újabban rendesen Polstrauig vagy Varasdig jutottak el. Onnan ereszkedtek lefelé a folyókon, s a Dráva melletti Barcs volt a legtávolabbi pont, ahová eljutottak. Azon túl már nem található aranymosásra alkalmas hely, s az aranytörmeléket tartalmazó kövecses föveny is ritkább volt, nem hozta be a munka eredményét. „Az igazi aranymosó teljesen szegény ember, kinek házán kívül, még csak kis darab földje sincs. Ezek, az időjárás kedvező volta mellett, a téli évszakot kivéve, egész éven át mosnak.”[4] Ezzel több s biztosabb keresményhez jutottak, mint a mezőn végzett napszámos munkával. Gönczi Ferencz kimutatása szerint az aranymosók naponta átlag 50–60 krt. kedvezőbb esetekben 70 kr.–1 frt. 20 krt. kerestek. Munkájuk „kényes mesterség”, hiszen az aranypornak a folyó fövenyéből való kiválasztása és kivonása, majd összeolvasztása ügyes, jártas kezeket igényelt. Tanulmánya végén Gönczi Ferencz betűhíven közölte Mária Terézia nevezetes szabadalmi levelét.

A muraközi szegény ember sorsának bemutatásával foglalkozott az ifjú tudós a Muraköz lapjain, 1890 tavaszán nyolc részletben közölt Muraköz közgazdasági viszonyai néprajzi szempontból című tanulmányában is, melyben a népéletet a maga teljességében mutatta be. Gönczi Ferencz meglátása szerint a sűrűn lakott Muraközben a föld jövedelmezősége jóval felette áll a magyar vidékek átlagánál, amely a lakosság szorgalmának is köszönhető. A táj éghajlati viszonyainál fogva és a talaj összetételéből eredően a sík vidékeken elsősorban a kukorica és a burgonya, a kerti vetemények közül a tök, a bab, a hajdina, a köles, a répa és a káposzta, az ipari növények közül pedig a len és a kender; a hegyes vidéken a szőlő; a folyóktól távolabb eső, magasabb fekvésű területeken pedig a kalászosok termesztésére alkalmas. A síkvidék legfőbb, a muraközi ember életét minden tekintetben meghatározó terménye a kukorica. „Ebből kerül ki kenyerük, s különféle eledelök, s ebből pénzelnek. Azért, ha az alsó muraközinek kukoriczája terem kielégítőleg – elégedett.” Vele szemben a kalászos növények – a Mura és a Dráva folyók „nagy ködfejlesztésénél fogva”, ami károsítja a szem minőségét – nem adnak kielégítő termést. A köd és az árterületek nyirkos levegője ugyanis kedvez az üszögnek és a többi gombás betegségnek, ezért van az, hogy Muraközben a kalászosok általában ritkán adnak kielégítő termést, a szár, a szalma szép magas nő ugyan, a kalász azonban üres, fonnyadtak benne a szemek. Kevés földje miatt a muraközi ember minden tenyérnyi területet megművel. „Földjét a muraközi parlagon sohasem heverteti, az ugarolást már csak hírből ismeri. […] A trágya fontosságát ismeri, értékét megbecsüli, mutatja közmondása is: Aki trágyáját eladja, a kenyerét adja el.” A vidék nagy részén a konyhai veteményeket is a mezőn termelik, mert a lakosok nem rendelkeznek kellő nagyságú kerttel, s ha mégis, akkor azt a gyümölcsös s kaszáló foglalja el. A veteményesek a mezők könnyed, derűs díszítései. „Keskeny szalagokban künn díszlik a burgonya, burgundi répa, káposzta s több helyen a czukorborsó is. Alsó Dombora híres vöröshagymái, melyeket a gazdák nagyban termelve, ezer és ezer számra menő koszorúkban adják el a közelbeni városokban, szintén künn díszlik.” Valamikor dohánytermesztéssel is foglalkoztak, ez azonban az idők során megszűnt, mint ahogyan kénytelenek voltak felhagyni a selyemtenyésztéssel is. 

A Muraköz észak-nyugati részén húzódó hegység legnagyobb része szőlővel van beültetve, ahol a nép szőlőmívelésből nyeri fő jövedelmét. „Az itteni borok hajdan híresek voltak, s nagy keresletnek örvendtek a külföldön is, a tokaji borra emlékeztető zamatjukért. Ma e kereslet megszűnt. A termés minősége [a peronospora, a phyloxera elterjedésének következtében – M. F.] is csökkent.” A gyümölcstermelés is erre a vidékre jellemző. Gönczi Ferencz szerint „hajdan hazánk egyik legjelentékenyebb gyümölcstermelő telepe volt e vidék. Itt is, mint Magyarország más részeiben, a török uralom vetette vissza a nagy Mátyás alatt tetőpontját ért gyümölcsészetet. De újra fellendült. Az itt lakó, s gazdászatot űző paulinusok[5] kertészete bizonyára nagy hatással volt arra. A hegyvidéken jelenleg tömérdek gyümölcsöt termelnek. Innen látják el gyümölccsel Muraköz nagy részét.”[6] A Muraköz más részeiben kevés a gyümölcs, a gazdák „sajnálják rá a tért”, mivel egyébként is kevés földdel bírnak. Mint ahogyan kevés az erdővel borított terület is. Ami terjedelmesebb van, az gróf Festetics Jenő tulajdona, általában azonban „a paraszterdő” elenyészően csekély. A rét, a kaszáló is egyre zsugorodik, a takarmányhiány az állattenyésztést nagymértékben befolyásolja.[7]

A Muraköz természeti adottságai erőteljesen meghatározták a nép földművelési szokásait, munkavégzését, hovatovább életének teljes rendjét, gondolkodását, meggyőződését és hiedelemvilágát is. A „bakhát”-as szántást és veteményezést őseitől örökölte, és elutasítva minden korszerűbb megoldási javaslatot, évszázadokon át megőrizte azt. „E szántási mód káros volta, a termény jövedelmezőségének csappanása mellett az egyenlőtlen növés s nehezebb munkálhatásban nyilvánul, s csak a szokásban megcsontosodott tudatlanság által menthető. Leszoktatni ezen őseitől örökölt szántási alaktól nagyon nehéz feladat” [kiemelés – M. F.]. A kukorica termelése – a vetéstől a betakarításig és a tárolásig – kézi műveléssel történik, mint ahogyan a szőlőművelés módja is ősi, hagyományos. Gönczi Ferencz leírása szerint: „Kapálást csak kétszer, tavasszal végeznek. Az őszi kapálást nem ismerik. A mustot présben való tiprás által nyerik. A legtöbb helyen guzsos prést használnak, mint a vend Bühelek stayeri részeiben. A guzst „czuhtának” nevezik. A czuhta a boróka cserje gyökerei, s vékonyabb törzseinek tenyérnyi széles, 12–15 méter hosszú fonadék. A lábbal kitaposott szőlőt mintegy 1–1,5 méternyi átmérőnek megfelelő körben összehányják, s a közeli falra, vagy a présre helyezett guzs-fonadék egyik végével körülveszik, hogy szét ne folyjon. A kigázolt [kitaposott] szőlők idehalomzásához mérten a körültekerés is többszörösen, s mindig magasabb-magasabbra történik. Négy-ötszöri körülvevés után a fölhalmozott szőlő tetejébe ajtó-alakra összeszegezett deszkákat helyeznek, fölébe gántárfákat tesznek, mire a prés gerendáját ráeresztve, lehetőleg leszorítják. Egyes időközökben tett, 4–5-szöri lenyomás után a nedv teljesen kiszivárog, s a törköly visszamarad.”[8] A terményük minden részének értékesítésére, s gondos felhasználására a muraközi embert megtanította a szegénység.

Ha a Muraközben késő ősszel vagy télen idegen ember fordul meg, nem kerülhetik el figyelmét azok a sajátságos kinézésű kukorica-, széna- s szalmaboglyák, melyek a házak udvarát, vagy az egész gazdasági birtokot elszórtan körülveszik. A gazdák hosszú póznát vernek a földbe, a köré rakják takarmányaikat, s az így kapott kúpnak „felül csúcsalakot adnak, hogy az eső s hóvíz nedvessége ne árthasson. Tetejükre erősítésül, a szél ellen tüskeágakat, póznákat használnak. Mindezt oly ügyesen készítik, hogy a boglyáknak az idő viszontagságai évekig nem árthatnak. A kukoriczának minden részét felhasználják. A szárat, tusát [csumát] megégetik, tüzelőszerül használják.” Az asszonyok téli munkáinak sorába tartozik a tökmagolaj préselése, melynek során a tökmagot előbb nagy türelemmel, szemenként koppasztják meg, „stopában” összetörik, s végül nagy fazekakban kifőzik. 

A felső vidékiek lakói gyümölcseik nagyobb részét gabonaneműre cserélik ki az alsó-vidékiekkel, más részét megaszalják, s úgy adják el. Muraközben, különösen a Dráva mentén sok helyen a házak udvarában gyümölcsszárító kemencéket állítanak a belső telek valamely alkalmas szegletében. „A kemencze valamely embermagasságnyi, köralakú vesszőfonat, elől kis nyílással, hol a tüzet rakják. Kívülről rendesen sárral mázoltatik be, felül sűrűn egymásmellé illesztett ágak, vagy vesszőfonadékok tarják, ezekre rakják a szárítandó gyümölcsöt, mit a kemencze alján rakott, folyton égő tűz melege lassacskán aszal. Az aszaló felett deszka vagy zsuppfedél van, hogy az aszalást az esős időjárás ne akadályozhassa.” A gyümölcsaszalás ismerete Gönczi Ferencz szerint minden bizonnyal Szlavóniából eredt, ahol annak művelése az évszázadok során a népi gazdálkodásban meghatározó szerepet játszott.

(Folytatjuk)