Petőfi öccse a Bácskában és Péterváradon

Némi túlzással bizonyára elmondható, hogy Petőfi Sándor István öcsémhez című versét „mindenki” ismeri, talán még itt, a Délvidéken is. Az azonban mára szinte teljesen elfelejtődött, hogy a két évvel fiatalabb Petőfi István (1825–1880) maga is írt verseket, nem is értékteleneket, még ha azok zsenialitás tekintetében el is maradnak bátyja remekeitől. Nem véletlen, hogy Sándor rábeszélésére és támogatásával István már 1846-ban megjelentetett néhány költeményt, többek között az Életképekben is, noha nem tartotta magát igazi költőnek. Erről őszintén vall egyik 1845-ben született versében:

Költő lenni bár szép dolog,

De a vágyról én lemondok!...

Gyenge madár képzeletem,

Magasan nem röpíthetem.

Alant jár ám a föld felett,

Elérheti minden gyerek;

Szárnyát szegnék, dobálnák is,

Megrugdalná a szamár is.

Állj ki, bátyám, te a síkra!...

Végzetünk könyvében írva,

Hogy te a menny s földet bejárd,

Én reám vár tagló és bárd.

(Sokan kérdezték…)

Ugyanakkor István tudatában volt fivére emberi és költői értékeinek, felnézett rá, s voltaképpen gyermekkora óta példaképének tekintette, majd osztotta politikai nézeteit is. Olyannyira, hogy a szabadságharc legelején Várpalotán önként beállt katonának – azért ott, mert akkoriban, folytatva apjuk mesterségét, a Veszprém megyei kisvárosban talált magának megélhetést mint mészároslegény. A 6. honvédzászlóalj 3. századának közlegényeként került a bácskai hadszíntérre, az ókéri, majd a verbászi táborba, s Szenttamásnál már 1848. július 28-án átesett a tűzkeresztségen.

Versei kötetbe gyűjtője és kiadója, dr. Bajza József irodalomtörténész Petőfi István sorsának alakulását a Petőfi-könyvtár XVII. Füzeteként 1909-ben napvilágot látott, összegyűjtött versek előszavában lakonikusan így foglalja össze:

„Vitézül viselkedett, úgy, hogy Buda ostromában már mint főhadnagy vett részt és nemsokára századossá lett. [Más forrásokból tudjuk, hogy 1848. október 1-jén már hadnagy, 1849-ben főhadnagy és júliustól százados.] Jelen volt a világosi fegyverletételnél is.

A kapitányt besorozták közlegénynek a császári seregbe, és Zimonyon, Diakováron, OberDrauburgon és Lienzen át Mötzbe vezényelték Tirolba. […]

Tirolból Schleswig-Holsteinba vitték, ahol részt vett a két tartomány elfoglalásában, mint a német Bund katonája. Életének ez a része különben nagyon homályos. Biztos csak annyi, hogy egy versét 1851. márczius 20-án Oldesloeban, Schleswig-Holsteinban keltezi. Jól teljesíthette kötelességét, mert 1851-ben elbocsátották a szolgálatból.”

Miután hazatért, 1851től 1853 elejéig Péterváradra költözött, és itt folytatta polgári mesterségét, egészen letartóztatásáig, amit háromévi sáncmunkára ítélés követett. Több egykori Schleswig-Holstein-i magyar katonatársával együtt koholt vádak alapján ítélték el, teljesen ártatlanul. Büntetésének teljes időtartamát Magyarország határain kívül kellett letöltenie, míg társai viszonylag rövid időn belül kegyelmet kaptak. Mint életrajzírója megjegyzi, „talán nevének is volt benne része, hogy vele bántak társai közül a legkegyetlenebbül.”

Hazatérte után sikeres uradalmi jószágigazgatóként tevékenykedett, egy ideig Petőfi Sándor és Szendrei Júlia fiáról, Zoltánról is gondoskodott, s nagymértékben hozzájárult a szabadságharcban eltűnt bátyja életrajzi és irodalmi hagyatékának összegyűjtésében és megőrzésében.

Az idő nem csupán Petőfi István irodalmi érdemeit temette be, de hovatovább teljesen feledésbe merült egykori bácskai és péterváradi tartózkodása is, pedig 1848-ban a verbászi honvédtáborban még verset is írt. (Lásd mellékelve!)

Azt hiszem, művelődéstörténetünk kutatóinak érdemes volna megkutatni a levéltárak megsárgult, porosodó iratkötegeit, hátha az itt elmondottaknál többet is megtudhatunk Petőfi István bácskai és péterváradi heteiről, hónapjairól.

Petőfi István:

Nos barátim...

Nos barátim, édes atyámfiai!

Ki magyarnak merte magát nevezni,

Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,

Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy "Magyar".

Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;

Nem fért soha gyávaság e nemzethez,

S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,

Legyünk mi is nékik méltó utódja;