Elragadó kilátásban gyönyörködtünk
Szlavóniai utazás
A Muraköz című lapban 1893 nyarán öt folytatásban jelent meg Gönczi Ferencz A muravidéki nép lakodalmi szokásai című tanulmánya, 1895 tavaszán pedig Utazás Horvát-Szlavonországban című, történeti-tájtörténeti szempontból is jelentős útirajzának öt fejezete. Az utazásra minden bizonnyal 1894 nyarán került sor, hiszen a följegyzése szerint az utazó augusztus közepe felé, forró nyári napon Varasdon szállt föl a Turcsin felé induló vonatra. Útja sík vidéken halad át, a táj még egészen otthonos, hiszen a Muraköz síksági részének a folytatása, a földművelésből élő emberek mindennapi élete is hasonló az otthoni tájhoz. Abban az esztendőben kukoricából arrafelé is rossz termés mutatkozott, amerre nézett, kiszáradt, a széltől zörgő, sárgásbarna kukoricaszárak meredtek az égnek.
Turcsinnál azután a vonat elérte az Ivancsica hegylánc előhegyeit, s egyszerre változatosabb, színesebb lett a táj; erdők, cserjék, irtások, szőlőhegyek, szántók és keskeny völgyekbe szorult rétek tárták föl titkaikat az utazók kíváncsi tekintete előtt, helyenként csinos községek, úri otthonok, villák, s szétszórtan épült, jólétről árulkodó, apró parasztházak árulkodtak a jólétről. „Ha ezen előhegyek egyes pontjairól visszatekintünk, elragadó kilátásban gyönyörködhetünk – lelkesedett a látvány bűvöltében az utazó. – Ellátunk a muraközi hegységig, belátjuk azon szép és termékeny síkföldet, mely a sebesen hömpölygő Dráva-melléken húzódik.” A horvát nép az Ivancsica és a Kalnik hegység vidékét, s magukat a hegyeket is Zágorjának, „a lakókat pedig zágoreczeknek (hegymögöttieknek) nevezi, ellentétben a Száva síkságán lakókkal, kiket pregoreczeknek (hegyelőttieknek) mondanak, míg a Dráva melléki horvátok pridravczi (drávamelléki) gyűjtőnév alatt ismeretesek.”[1] Zágorje környéke Horvátország egyik legsűrűbben lakott vidéke, mégis – vagy éppen ezért – népe földhözragadt, szegény, főleg mióta szőlejét, amely a fő jövedelmét szolgáltatta, a filoxéra megtámadta, s a tőkéket kénytelen volt kiirtani. A pusztulást mértékét jelezték a parlagon heverő, igen nagy területek. Boldogabb időkben a zágoreciak gondosan művelt gyümölcsöseik gazdag termésével ellátták a távolabbi, síkvidéki falvakat is, a cseresznyéjét és a gesztenyét Muraközbe is szekérszámra vitték eladni. Zágorec vidékén úton-útfélen mészégető kemencéket lehetett látni, melyekből a meszet a varasdi és a csáktornyai piacokra szállították, vagy faluról-falura vándorolva kínálták portékájukat eladásra. Háziipari termékeiket, a fatányérokat, főzőkanalakat, mozsarakat, dézsákat, kádakat és sajtárokat ugyancsak a környék piacain értékesítették. „A zágoreczek nagy szegénysége egyúttal a műveletlenségüknek is tanújele – foglalta össze korábbi ismereteit a tájról Gönczi Ferencz. – Zagoria tényleg Horvátországnak anyagilag s szellemileg egyik legelmaradottabb része, nyomorúságos és szellemi sötétségben élő, különben jó lelkű népét a horvát politikai izgatók 1884-ben zendülésre bírták, mely alkalommal saját papjai, tanítói, szóval urai ellen fordult, kiket, mint »magyaronokat« (magyarpártiakat) azzal gyanúsított, hogy még a tyúkokat is meg akarják adóztatni, s ők az okai a nagy adófizetésnek.” Öltözékükről elmondta: „Viseletük régies. A férfiak nagyobb része rövid inget, s ugyancsak rövid, szűkös, fehér vászongatyát, piros színű, elől pitykegomb-soros posztó mellényt, rövid csuhát, bocskort vagy csizmát, s széles, vastag karimájú, tetején elcsapott alakú kalapot hord. A nők viseleténél a fő szín szintén a fehér és piros. Fehér, kurta szoknya, fehér, nagy és csipkés fejkendő, mindegyik vászonból vagy gyolcsból, piros derék, s csizma teszi ki a jellemző női viseletet.”[2] A vidéken kevés a falu, a település, a lakosok hegyoldalba elszórt lakásaik egyszerű kis faházak, egy szoba, konyha és istálló jelenti az otthonukat. Magányban a zágoreci ember lelki-szellemi szükségletét a vallásban találja meg, „ez nyújt tápot, vigaszt a sivár helyzetébe való beletörődésbe”. A vallásos életének külső megnyilatkozásait az idegen is azonnal észreveszi.
Gönczi Ferencz útja során lassan elérkezett a Száva és a Szljeme hegység közti terület regényes, kedves részletekkel bővelkedő vidékére. A vonat egészen közel a folyóhoz, a meredek hegység keskeny peremén robogott, bal felől sziklák meredtek az ég felé, ahol alkalmanként egy-egy vár romja jelezte az egykor viharos idők történéseit, a szelídebb oldalon szőlővel beültetett, villákkal megtűzdelt tájban gyönyörködhetett az utazó. A csillogó, fűzesekkel kísért Száva folyón túl a Turopoljei síkság terült el.
A Muraközi táj jeles etnográfusa a következő napot Zágrábban töltötte, s bár a szándéka nem fogalmazódott meg, beszámolójából kiderült, végiglátogatta a városban föllelhető magyar emlékhelyeket, s miközben a főutcát „Zágráb város Andrássy útjának” nevezte, a Jellasics téren mát teljesen átadta magát a történelmi emlékeknek. Kifejezetten élvezte a Zrínyi tér (Zrinski trg) gondozott pázsitjának üdeségét, hosszan időzött tér déli határán található Horvát Tudományos Akadémia díszes palotája előtt, s az apró mellszobrok sorában boldogan fedezte föl Jurisics Miklósnak, Kőszeg vára hős védelmezőjének alakját is. A Ferenc József egyetem meglehetősen egyszerű épülete után a horvát tanítóképezde csinos palotája és az ipariskola komor otthona következett. Az érseki rezidencia előtti tágas terület nyáron a papnövendékek tanulás utáni sétahelye. A székesegyházba nem volt alkalma betekinteni, pedig a Szent László királyunk által 1093. évben alapított zágrábi püspökség székesegyháza a magyar embert igencsak érdekelheti. Szemben a katedrálissal a vándor így foglalta össze a történetet: „Az abszolutizmus Magyarország gyöngítése czéljából a kalocsai érsek fennhatósága alól a zágrábi püspökséget kivonta, s érsekséggé emelte. Azóta megszűnt magyar püspökség lenni, e helyett a többi horvát püspökségekkel együtt nemzeti irányba halad, minek megerősítésére ez is a Strossmayer által Rómában kieszközölt ó-szláv liturgiát fogja szertartási nyelvvé tenni, a latin helyett. Hiába emelt annak idején Scytovszky az elszakítás ellen óvást, a hatalom nem hallgatott rá. A magyar és a horvát egyház közössége örökre megszűntnek tekinthető, s az űr a két hierarchia között a bekövetkező szertartási nyelv különbsége folytán csak nagyobbá fog válni. A zágrábi székesegyháznak milliókat érő műkincsei vannak, melyek már magyar vonatkozásuknál fogva is érdekelhetik az azokat megtekinteni kívánó magyar embert.”[3]
A Száva déli mellékén a Zágrábtól Sziszekig elnyúló terület a nevezetes Turmező (Turopolje) vidéke, melynek délen a Szamobor hegység Kulpáig húzódó ága jelzi a határát. A vidék egykor a régi Magyarországnak kiváltságos, szabad kerülete volt, melynek 24 községében nem kevesebb, mint 600 nemesi család lakott, akiket a különböző, megszerzett privilégiumok felszabadították a jobbágyságra nehezedő terhek alól. Legutolsó grófjuk a nemes emlékű Josipovich Antal volt, aki a turmezei nemesekkel együtt az 1848–1849-iki magyar szabadságharc idején is „megható bizonyságát szolgáltatták a magyar nemzet iránti szeretetüknek s hűségüknek”. Josipovichot a magyar szabadságharc melletti kiállásáért 1851-ben a pesti hadi törvényszék halálra ítélte, majd az ítéletet kegyelem útján tízévi várfogságra változtatta, utóbb azután e tíz év utolsó éveit is elengedték. „Josipovich férfias büszkesége s hajthatatlansága nem fogadta el a kegyelmet. Ily nagy jellemeket csak nagy idők képesek teremteni” – hajtott fejet a horvát hős emléke előtt Gönczi Ferencz, majd meghegyezte: Josipovich Antal volt az, aki a Ljudevit Gaj által „szított illyrizmussal szemben” a magyar párt vezéreként határozottan fellépett.
A turmezei síkság falusi állomásainak udvarából kedves gyermekarcok mosolyogtak az utasok felé; a magyar vasúti alkalmazottak gyermekei integettek a vonat után. „A vasúti tisztek és altisztek erre is, mint egész Horvátország magyar vonalain, magyarok. Helyzetük itt, az idegen légkörben, elzárt társadalmi viszonyaik között sok tekintetben szánalomra gerjesztő. Ezt csak azok tudják igazán érteni, kiknek valaha a társadalmi elszigeteltség testet-lelket ölő helyzetében legalább néhány évig élniök kellett. Ily helyzet között a lelket folyton fogva tartó, bizonyos fokú elborultságra csak a jövőbe vetett remény vet egy-egy könnyebbítő sugarat”[4] – fogalmazta meg együttérzését a vándor. Sziszekre érve a tudós tanító kocsira szállt, hogy a mintegy 35 kilométernyire lévő Oszjekovába, utazása végső célpontjába eljusson. Sziszektől a Száva, egészen a Dunába ömléséig már szabályozott, s ha a vízállás kedvező, gőzhajókon bonyolítják le a forgalmat. A Szávától keletre eső síkság Horvátország egyik legtermékenyebb területe, bő termésű veteményeskerteket, „rendkívül buja kukoricásokat, s erőteljes, magas növésű kalászosokat a Bánáton kívül nálunk aligha lehet valahol látni”.
