Másképp írnak a nők, másképp a férfiak?
Másképp gondolkodnak?
Létezik-e nőirodalom egyáltalán?
Már a középkor is megkülönböztette a női dalokat és a férfi dalokat, és a női megszólaláshoz társította a mágikus beszédmódot, a reflektálatlanságot, a közvetlenséget, az állandóan ismétlődő, ráolvasásszerű szerkezeteket. Ám az ilyen női dalok legnagyobb részét is férfiak írták, megrendítő hitelességgel bemutatva a várakozás, a csalódás, az egyedüllét, a sóvárgás vagy akár a szüzesség elvesztésének kínjait.
De mi lehet az oka, hogy a maguk korában roppant népszerű költők (köztük királyok) szerelmes parasztlányok helyzetébe képzelik magukat? A játék természetes örömén túl talán a költészet varázshatalmába vetett hit: aki helyett beszélek, az úgy fog sóvárogni, ahogy azt én kívánatosnak tartom…
A „női hang” tehát jóval korábbi, mint a nők által írt irodalom. És még az sem biztos, hogy a „legnőiesebb” verseket maguk a nők írják. Weöres Sándor Psychéje képes „helyettesíteni” a XIX. századi, erotikus, magyar nőirodalmat (egy olyan költészetet, amelyet a történelemben élő nők a maguk korában nem vethettek papírra), azaz egy bravúros szerepjáték segítségével az irodalmi emlékezetbe csempészni a maga szerelmi életéről mámorosan vagy gyötrődve valló költőnő hangját…
Hiszen a történelemben élő nők meglehetősen későn és meglehetősen óvatosan ragadtak tollat. Nem kevés régi, „híres” költőnővel kapcsolatban felmerült – nem indokolatlanul –, hogy a verseiket férfiak írták.
A nők által írt nőirodalom először nem is a költészetben, hanem az epikában teremtett hangsúlyosan új formákat. Japánban és Nyugat-Európában a „művelt hölgyek” hamar felfedezik az egyetlen, számukra alaposan kiismerhető társadalmi valóságot, az arisztokrata udvart. A finom nézőpontváltásokra, a lelki rezdülések tükrözésére alkalmas lélektani regény mind a Távol-Keleten, mind Nyugat-Európában tipikus „udvarhölgy-elbeszélés”, az udvari világot és az emberi kapcsolatok dinamikáját töviről hegyire ismerő asszonyok, Muraszaki, Mme de La Fayette és mások teremtette elbeszélésforma.
Bár a XVIII. századra a nők már bebizonyították, hogy újítóként is megállják a helyüket, a „női elbeszélés”, a „női beszédmód” a férfiirodalomban sokáig kegyesen jámbornak, viccesnek vagy éppenséggel csiklandósnak számított. Hiszen a nőirodalom sokáig elválaszthatatlan (volt) attól, amit a férfiak gondolnak a nőkről, a tipikus „másikról”, azaz a „női témákról”.
Jó példa erre a felvilágosodás egynémely tézisregénye. Voltaire Candide-jában Kunigunda, a legfontosabb nőszereplő a legborzalmasabb női megaláztatásokról, erőszakról, prostitúcióról, szexrabszolgaságról mesél, ám ez a monológ olyan nevetséges, maga Kunigunda olyan reflektálatlan és ostobácska, hogy szörnyülködve ugyan, de mégiscsak nevetünk rajta. Ráadásul Kunigunda épp egy erotikus szituációban, Candide-ot újra elcsábítani akarva meséli el „hányattatásait”, az átélt borzalmakkal régi szerelmét akarja felcsigázni. Sade márki pedig innen is tovább megy egy lépéssel: az ő Justine-je rettenetes női szenvedéstörténetként meséli el a férfivilággal való találkozását, miközben a vallomását a férfiolvasók pornóként olvassák.
De hogy lehet a női testtapasztalatok, egyáltalán a „női élet” ábrázolását ebből az ördögi körből kiszakítani? Hogy a nő ne csak az örökös „másik”/„második” azaz a vágy titokzatos tárgya maradjon?
Charlotte Brontë Jane Eyre-jében a hősnő, egy sötét hajú, puritán nevelőnő – aki tehát nem is hasonlít a „vágyak hercegnőire” – találja meg a boldogságot rengeteg megpróbáltatás, kísérteties esemény (mindenekelőtt a kastélybeli „őrült nő” felbukkanása) után Rochester, a szerelme oldalán. Ezt a nagyon korai női fejlődésregényt ma is a becsvágyó, határozott nők melletti bátor kiállásnak tekintjük.
No de ki az az „őrült nő”, akit Jane szerelme, Rochester elzárva tart a kastélyában? A tudatalatti energiáit és elfojtásait megjelenítő kísértetek, szellemek, őrültek, rejtélyes pszichopaták és más, a viktoriánus kastélyok titkos termeiben „elzárt” csodalények hozzátartoznak az első női regényekhez, sőt úgy tűnik, nemcsak a korhoz, hanem magához a női szexualitáshoz. Emily Brontë Üvöltő szelekje egy ördögien vonzó pszichopata felbukkanásával kezdődik, akiről soha nem tudhatjuk meg, hogy egy – gyerekkori bántalmazástól – sérült lélek vagy egy pszichopata, azaz „ördögi teremtmény”. No de egy Heathcliffhez hasonló, ellenállhatatlanul vonzó és sikeres férfi miért vágyik vissza ilyen rögeszmésen a saját gyerekkorába? Miért nem tudja feldolgozni, elfelejteni a régi sérelmeit? Az Üvöltő szelek tulajdonképpen a gyerekkori bántalmazásoktól összezavarodott, örökké körben forgó idő története.
Emily Brontë elbeszélésében nem a nő, hanem a férfi – persze nem akármilyen férfi – a titokzatos „másik”. De Heathcliff-fel kapcsolatban sem lehetünk semmiben biztosak. A mesterien alkalmazott, többlépcsős narrációnak köszönhetően a „teljes igazságot” sohasem tudhatjuk meg. Nem feltétlenül a lápon lopakodó kísértetek, a sok tabu és tiltás, hanem a narráció keltette bizonytalanság teszi oly félelmetessé a regény atmoszféráját.
A „titokzatosnak”, a „rejtélyesnek” és „félelmetesnek” kitüntetett szerepet szán a XIX. században szárba szökkenő angolszász nőirodalom, melyek közül néhány izgalmas elbeszélés meghatározta a horrorirodalom és a fantasy későbbi műfajait is. Mary Shelley tizenkilenc éves korában írt Frankensteinje, a romantikus irodalomnak ez a megragadóan eredeti, méltán híres szörnyszülöttje is ilyen, a popkultúra és elit irodalom határán született elbeszélés. Meglehet, Mary Shelley nem egészen „véletlenül” mutat be a regényében ember-alatti és ember-feletti szörnyeket. Az emberi létezés határainak merész kitágítása, a csodalények és szörnyek mint majdnem valóságos társadalmi alternatívák szerepeltetése talán a nőirodalom egyik tematikus jegye.
Nőirodalomról – manapság – sokat illik és kell beszélni, hisz aligha van ennél divatosabb téma. Ami azért is furcsa, mert egy olyan nagy áttörésre, tematikai és regénytechnikai megújulásra, mint a XIX. század első felében, nem volt képes többé a nőirodalom. Ráadásul ez az irodalom nem maradt meg az irodalmi szalonok belterjes világában. Az angolszász sikerlisták többségét jellemzően még mindig a kora romantikus vagy viktoriánus nőírók vezetik, népszerűségben Mary Shelley, Emily Brontë, Jane Austin szinte bármelyik kortárs íróval felveszi a versenyt. Nőkkel és férfiakkal is.
De mintha az a „női lélek” még nem egészen szabadult volna ki Rochester várának fogságából, azaz az ártó szellemekkel teli viktoriánus kísértetkastélyból. Az olvasók még mindig a párkapcsolati témákat tekintik a „legnőiesebbnek”. Pedig töménytelen kérdés föltehető még nőként: milyen volt és milyen lesz a világ? Milyen lesz majd a nők által rendszerezett bábeli könyvtár… technológiai forradalom, újrakezdett történelem? És milyen lesz a világ, ha a „nőiesség” már nemcsak finomságot, borzongást és érzékenységet, hanem felszabadító energiát is jelent?
