Tárlatmegnyitó személyes történetekkel

Pünkösd szombatja. Hajdan Zentán a kolóniában zöld bodzaággal és fehér bodzavirággal díszítettük föl hosszú-hosszú kerítésünket, szép legyen, mondtuk, de öreganyánk most is mondott:

– A bodza elriasztja a gonoszt, a ronda boszorkányokat, a villámot elhajtja a házról!

E napon, Budapesten, az idén május 27-én 18 órakor a Falk Miksa utcában nyitotta meg kapuját a David Art Gallaryben az Utazók című kamaratárlat. A nyolc kiállító képzőművész közül heten Vajdaságból származnak, a házigazda pesti. Nekem is komoly közöm van ehhez az eseményhez, hiszen a kiállított alkotások legalább fele a gyűjteményemből került közönség elé. Így nem csoda, hogy részese lettem a megnyitónak, ám a panelekből fölépített obligát, tudálékos beszéd helyett kiültem a járdára a kiállítóterem elé, s ott elmondtam Örök partunk című versemet, amellyel kedves barátomat, Benes Józsefet köszöntöttem 75. születésnapján. A számos érdeklődő is a kiállítóterem előtt hallgatta meg produkciómat, mert kánikula szakadt ránk aznap, a szabadban viszont elviselhető volt a világ. 

Második jelenésem volt ez a kiállítóteremben, hiszen bekukkantottam már oda napokkal a megnyitó előtt, tettem egy előzetes terepszemlét, s a padlón pihenő, a tárlatra váró festményekről regéltem is későbbi hallgatóságomnak. Most egészen más világba csöppentem!

Belépésemkor hatalmas olajkép állta utam, az Intuitív út sorozat egyik darabja, amelynek címe Hagakure III./Belső tűz. A festményben egy törekvés feszül, a kifejezési mód lebontja az alkotói korlátokat, és egyre mélyebb felső utakat és folyamatokat tár fel. Dávid Norbert ecsetje nyomán erőteljes szabadságvágya kel életre. Számomra különös meglepetést és a meghökkenésem oldódását jelentette, hogy a terjedelmes kép előtt egy vázában élő virág díszelgett.

Megálltam hát az első traktusban és azonnal fölfedeztem a két vajdasági tartóoszlopot. Az első, amely az utca felől szinte az égig ért, s amelynek Maurits Ferenc rajza volt az alapja, a teste pedig Mezei Erzsébet két linogravurája. Sokan hajoltak meg az oszlop előtt, Maurits kéttenyérnyi nagyságú alkotása mindenkit megbabonázott.

Eszembe jutott Baráth Ferenc képzőművész barátunk Móri-jellemzése:

– Hosszú ujjai alig észrevehető mozdulataival sok ezer apró vonalkából teremti Móri a rajzait.

Ezt a különös alkotást 2015 augusztusában kaptam képvarázsló barátomtól, akkor éppen Zentán voltunk vendégei a Művésztelepnek és Mezei Erzsébet alkotói csoportjának. Friss verseskönyvét is mellékelte a festő-költő, amelynek címe Bukott angyal ablaka – Fényversek utazásaimról. ( Híd Könyvtár, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015.) A könyvbe dedikációt írt: Istvánnak, régi szép évekre emlékezvén, baráti szeretettel: Móri. A könyv lapjai közé rejtette el a rajzot. Gyönyörű és megható ajándék volt ez nekem.

Mezei Erzsébet grafikái monumentálissá lettek számomra, pedig különösségük az a delejesség volt, amely kilépett a rámák közül, s beborította a termet és megtermékenyítette a lelkemet.

A másik oszlop fundamentuma Petrik Pál akvarell csendélete. Tőle a hetvenes évek végén a Szabadkai Népszínházban kaptam ezt az alkotást. A színház emeletén volt egy pici birodalma, oda bújt el a világ elől, s csak néhányakat engedett kedvvel magához. Különös hanghordozása volt Palinak, beszéde szinte elnyújtott éneklés, s a zentai Művésztelepen a cimborák megpróbálták utánozgatni a fehér hajú alkotót. Pali nem haragudott rájuk, természete sem volt a haragvás, egyszer valakinek, utánzójának, a szemébe is mondta: „Te már ezt jobban tudod, mint én!” Fiammal hétvégeken a Zorka-pályáról jövet sokszor találkoztunk vele, ilyenkor a szabadkai Sétaerdőben Palival időztünk picit. Ő ült az összehajtható kisszéken, kezében kréta, és gyorsan készítette a pasztelleket, de szinte minden papírérintés után bal kézzel fölkapta a hajlakkos flakont, ráspriccelt a rajzlapra.

– Ha nem sietek, elfújja a szél az egészet!

– Erélyes kritikus a légmozgás, Pali! – nevettem a serény alkotóra.

– Az bizony! De gúzsba kötöm kritikai rombolását!

Az oszlop teste Dudás Antal Ludasi-tó című vízfestménye, amely születésének magam is aktív részese lehettem. Élményemet elmeséltem egy-két embernek, azok meg továbbadták, s a képet szemlélők egyszer csak felém fordultak, és fülig szaladt a szájuk. Szívemben megéledt a ludasi nóta, s Pestről egészen tisztán láttam a tó ékességét, Rúzsa Sándor szigetét is. Mintha valakik ott tanyáztak volna!

Az oszlopfő fiam, Balog Béla alkotása, az Imádság. A napokban tért haza a kép Angliából, Windsorból. Egy windsori pályázat díjazottja volt, s ezért került a másik tízzel egycsoportos tárlatba.
Lenéztem a galériából, sok nő gyűlt a földszinti terembe össze. Leginkább élők és szemlélődők, ám ketten a kiállítás tárgyai voltak, szintén Béla munkái. A baloldali Tündér Ilona, a jobboldali Az elme portréja.

Szemben másik két alkotása fiamnak: balról: Alku, jobbról: Itt kezdődött.

Pünkösdvasárnap villámposta a fiamtól:

„Két kiállított képemről van szó, apám. Egyik az itt kezdődött című. A brüsszeli Michel-Ange Gallery vette meg. S közölték is velem, hogy az állandó tárlatuk darabja lesz majd! Apám! Az állandó tárlatukon Paul Cézanne meg Claude Monet francia festők képei is ki vannak állítva!

Másik képem a Tündér Ilona. Azt a helyszínen vették meg.

Piros pontot kapott mind a kettő, s ez azt jelenti, eladva.”

Valamiről mégsem írt e levelében nekem az én fiam. A közös fölvételen szinte elbúvó Alku című alkotásáról. Egy héttel később derült ki, hogy a kiállításmegnyitóra kölcsönkérték egy másik budapesti kiállításról három napra, hogy az Utazók tárlaton is látható legyen. Csöpp története, hogy a tél végén a Los Angeles-i Terevarna Galéria és a budapesti Golden Duck Galéria közösen megrendezték az I. Budapesti Art Show-t. E célból nemzetközi pályázatot írtak ki, amelyre több ezer pályamű érkezett. Ebből a zsűri 77 alkotást sorolt be az elődöntőbe, valójában a budapesti kiállítás anyagába. Tizenkét munka pedig döntőbe került. Ezek között volt Balog Béla Alku című alkotása is. Ilyen minőségében kölcsönözték ki az Aranykacsa Galériából, s lett a Dávid Galéria bemutatójának egyik tárgya. A végső döntés most június 3-án Budapesten történt, s ekkor jelentette be a nemzetközi zsűri, hogy a kiállítás legjobb tárgya (Best in Show) Balog Béla Alku című képe.

Csernik Attila két alkotása különös sorsot élt meg. Először azért, mert hogyan is lehetne elnevezni őket? Találgatták a tárlatot megálmodók, aztán valaki kibökte, legyen a címe közös: Ajándék Pistának. Villámpostán kérdezték tőlem, mit szólok az ötletükhöz. Elvetettem azonnal, mert Attila textnek, tehát szövegnek nevezte alkotásait és nem betűhalmaznak, pláne nem ajándéknak. Akkor legyen Text Pistának, te úgyis író vagy, Attila ismeri szövegeidet, többször illusztrálta könyveidet. Ez lesz, ebből nem engedünk! Gyerekecskék! – írtam –, azt elfogadom, hogy legyen Text Pittinek I. és II.! Fejet hajtottak, az erélyes keresztszülők. Két fiatal hölgy indult neki a csigalépcsőnek, melynek derekán ott lógtak a Csernik-textek. Hosszan találgatták, mit jelenthet a Pitti megnevezés, de csak egy opera-énekesnő jutott eszükbe róla. Megfejtésem kezdetekor az érdeklődők körbevettek és úgy hallgatták megfejtésemet. 1965 őszén indult barátságunk az újvidéki Magyar Tanszéken. Hárman voltunk szívbéliek, Juhász Erzsébet, Podolszki József és én. Erzsi kedves hangján becézett el minket: Jóka és Pitti. Számára azok is maradtunk. Csernik Attila már így ismert meg minket, hiszen a világ másik feléről tért haza szerelméhez, Juhász Erzsébethez. Az áruló szöveg az orruk előtt volt, hiszen Attila dedikálta is: „a hetvenéves pitti barátomnak csernik attila 015”

– És mindhárman írók lettetek – tette hozzá valaki.

– Attila meg illusztrátorunk – mondtam.

Benes József-verssel kezdtem, személyével is fejezem be. A Bácskai táj című olajfestménye különösen megbecsült darabja lett a kiállításnak. Központi helyet és külön megvilágítást is kapott. Míg én jelen voltam a megnyitón, állandóan kíváncsiak álltak meg előtte.

A sötétedés hazaparancsolt. Hosszú utazás után alapos beszámolót tartottam kedvesemnek, akinek sok kérdése volt, bizony válaszolnom kellett mindre.

– Még egyet mondj meg, férjecském! – örvendeztetett meg nejem, hogy végére értünk kommunikációnknak. – Megérte közzétenni nyolc képedet?

– Megérte – válaszoltam. – Akik betérnek a tárlatra, és remélem, sokan lesznek, azok is láthatják kincseinket, kedves emlékeinket, amelyek csak elzárva voltak eddig a lakásunkban.