Volt egyszer egy NDK
– Há…lász…lé? Was is das?
– Specialitét kaja. Szegedi híresség. Nagyon finom.
– Nem érti, mit erőlködsz?
– Ha érti, ha nem, most ezt kapja, oszt annyi.
Kádár János, az MSZMP első titkára még vígan integetett május elsejéken az ünnepi emelvényről a felvonuló, zászlót lobogtató munkásoknak, amikor ez a beszélgetés elhangzott Szegeden, az egyik Tisza-parti halászcsárda díszesen megterített asztalánál. Az ablak előtt leselkedett a kánikulai délutánt néhány esőcseppel búcsúztató este, az egyik díszesen terített asztalnál öltönybe kényszerített szegedi újságírók igazgatták nyakkendőiket. De ami ennél is fontosabb: egy magas beosztású német vendég (Genosse, Freundschaft, Delegation…) a viharosan és dinamikusan fejlődő NDK-ból, amit ő persze DDR-nek ejtett, mellet dagasztó büszkeséggel. És persze azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a rohamos gyarapodás nem másnak köszönhető, mint a Német Szocialista Egységpártnak, az ország vezető erejének, de különösen Erich Honecker elvtársnak, aki olyan hibátlanul irányítja az egyébként is hibátlan pártot, ahogy egy zsenitől natürlich…
– Ki tűr mit?
– Ne szövegelj már. A natürlich azt jelenti: természetesen. Szóval a Honecker klassz csávó, mármint szerinte.
– Aha… – folytatódott a beszélgetés, miközben a tolmács fordította az öntudattól meg két szilvapálinkától egyre vörösebb fejű vendég szavait, aki készségesen felajánlotta: mivel az NDK (DDR) a szocializmus építésében olyan hatalmas tapasztalatokra tett szert, szívesen megosztaná a magyar elvtársakkal. Majd kicsit rosszallóan jegyezte meg, hogy például az új törvények, miszerint magánszemélyek által üzemeltetett vendéglők (Was ist das gebin?) megnyitását engedélyezik, arra utalnak, a kapitalizmus vadhajtásai mintha elhomályosítanák a magyar elvtársak éles látását, de annyira ám, hogy félő, lekanyarodnak a lenini útról.
Majd újabb pálinka érkezett, a tolmács meg azt magyarázta a jeles német vendégnek, hogy a halászlé remek étel, de magyar ízlés szerint készül, vagyis egy német számára esetleg túl fűszeresnek tűnhet, sőt mi több, erősnek, erre fel kell készülni.
A német felkapta a fejét, majd öntudatosan kijelentette: az ő gyomra mindent kibír, na ja, natürlich…, és nem retten meg egy tányér forró levestől. Majd nevetett, mit nevetett, röhögött, de oly fejrázósan, hogy tokáján csárdást jártak az izzadtságcseppek.
– Na szóval, az elvtárs ilyen kemény legény. Akkor tréfálkozzunk egy kicsit – villantotta szemét újságíróira a főszerkesztő, és persze a kacsintás sem maradt el.
Amikor pedig megjött a halászlé, és mindenki tele merte tányérját, fent nevezett főszerkesztő még egy pálinkát diktált a német vendég szájába, és udvariasan rákérdezett, étkezés előtt nem kívánja-e igénybe venni a toalettet.
– Csak hogy több férjen a gyomorba – tréfálkozott a főszerkesztő, a német vendég meg ment a vécére, mert az illatokat érezve már elkészítette magában saját kis ötéves tervének első lépését, miszerint a magyarokat most kieszi a vagyonukból.
Nem díszesen megterített asztalon, de az íze páratlanul finom (Fotó: Molnár Edvárd)
– Most figyeljetek! – nézett vigyorogva újságíróira a főszerkesztő, és az asztalra tett, „Vigyázzanak, nagyon erős!” paprikakrémből egy nagy kanállal pottyantott az öntudatos német levesébe. Majd lassú mozdulatokkal elkeverte, és mint egy ősi sámán, aki most buzdítja harcra a magyarokat, varázsigét is mormolt: „Na ettől fogod te összefosni magad, te kis Honecker seggnyaló!”
Amikor a német vendég visszatért és megkönnyebbülten ült vissza a helyére, a főszerkesztő kért elnézést, mondván, nem víztorony, mi sokáig tudja tárolni a folyadékot, és megcélozta a mellék-, de csöppet sem mellékes helyiséget.
– Akkor most már ehetnénk is – vigyorgott a főszerkesztő, amikor hatalmas teste visszazuhant a székre. – De előtte megkérdem tisztelt német vendégünket, nem kér egy kis erős paprikát a lébe, már csak a magyaros hagyomány miatt is.
Gyors fordítás, gyors válasz:
– Ja, ja, natürlich… –, és már kavarta is az őrleményt, habosítva a levet.
Rövidke falatozás után a főszerkesztőt, ki két kanállal is tett a magyaros méregből a saját hallevébe, kiverte a hideg veríték, arca lilult, torka lángolt, kérdése inkább jajgatásnak tűnt.
– Ki a fene főzte ezt? Olyan, mint a ciánkáli…
– Főnök, nincs ezzel semmi gond. Nézze, a német hogy nyeli, pedig abban aztán van erő.
– A francba! – fordult a főszerkesztő a német felé, aki olyan vidáman kanalazott, mintha Honeckertől a budiban tudta volna meg, felterjesztették a legmagasabb endékás-pártos kitüntetésre.
– Mi a szarból van ennek a nyelőcsöve? És miből a gyomra? Nem erős, kamerád?
– Nein, nein, sehr gut… – vigyorgott a német, és még egy csipetnyi erőset kevert a halas lébe.
A főszerkesztőhöz ekkor akartak mentőt hívni, de ő csak csapkodta a levegőt, azt harsogva, nincs őneki semmi baja, csak a levegő kevés a teremben. Próbálja egy kis kenyérrel, az segít – suttogták felé a jó tanácsot, de akkor már tudta a főszerkesztő, nincs az a pék, aki olyan kenyeret tudna sütni, ami enyhítené az ő kínjait.
– Nem értem… nem… ér… tem… – hörögte, majd kitámolygott a teremből, hogy legalább friss tiszai levegőt harapjon. Nagy falat sikerülhetett, mert egy szuszra taxit is tudott hívni úgy, hogy közben a rakpart összes fájára felfűzött vagy kétszáz válogatott káromkodást. De maradt még a zsebében, mert másnap, a szerkesztőségi értekezlet első tíz perce is azzal telt, hogy még a kóbor felhőket is leszidta az égről.
Az újságírók meg csak ültek az asztalnál, és azon törték a fejüket, ugyan ki mondja el: miközben a budizós-helycserés támadás zajlott, vándorolni kezdtek a tányérok is. A németé a főszerkesztő elé került, suttyomban, mint szégyenlős banditák szoktak sápadt hold fényénél kalandra indulni, a főszerkesztő tányérja pedig odacsusszant a német vendég elé. Mintha olyat is hallottak volna az újságírók – „Ha már humor, legyen igazi…” –, de később sokan megesküdtek rá: száj szólásra akkor egy sem nyílt, csupán a főszerkesztő-helyettes keze mozgott, mint Rodolfo bűvész úré tette egykoron…
– Édös Pistám, drága főnökünk! Tudod, a kommunistákat különleges fából faragták. Talán a németeket még különlegesebből – merészkedett két káromkodás közé egy kuncogós mondat. A főszerkesztő meg nézett, mint aki tekintetével nem csupán ölni szeretne, hanem rögvest lejátszani a tatárjárást, a törökdúlással egy színdarabba szerkesztve…
