Óbecse nemes szívű krónikása

A Tiszához kötődött a sorsa a fakereskedők Frenner testvéreknek is, akik 1870 körül régi, beköltözött elzászi család leszármazottjaiként kisebb fatelepekkel és mészégetővel kezdték a pályájukat. Míg Frenner István itthon vetette a fatelepet, testvére, Frenner Ferenc az év nagy részét Erdélyben meg Krassóban erdőirtással töltötte, és úsztatta le az értékes faanyagot, épületfát a Maroson és a Tiszán. Frenner István a polgári fölemelkedés korában alapítója volt az óbecsei Magyar Népkörnek, az Ipartestületnek, a Lövöldének, a Katholikus Körnek, a Tűzoltó testületnek és más társas egyletnek. Frenner Ferenc világlátott, sokat utazott, az erdélyi havasokat bebarangoló ember volt.[1]

A művelődési egyesületek szervezése terén tevékenykedett az egyszerű nép fia, Lázár József töltésbiztos is, aki tizenkét évi katonai szolgált után, az 1866-os nagy porosz hadjárat befejeztével mint leszerelt katona került Óbecsére. „Az értelmes, világlátott fiatalember – írta róla Fárbás József – csakhamar belátta, hogy az alkotmány ébredésével a vidékünkön tenni kell valamit a népkultúra ébresztése érdekében is. Barátaival mozgalmat indított a művelődést terjesztő Olvasókör létrehozására. Kezdeményezésük olyan népszerűnek bizonyult, hogy hamarosan 158 jelentkező írta alá a kérelmet. Így 1868-ban Becsén megalakult az első társaskör, a kultúrát, a népnevelést szolgáló Magyar Népkör, amely olvasókörként hosszú és küzdelmes évek után 1928-ban fényes keretek között ünnepelte fönnállásának 60 éves jubileumát.”[2] Idős korában az ősz, és a körhöz mindvégig ragaszkodó derék töltésbiztost Óbecse polgárai rajongással vették körül, 1899-ben bekövetkezett halálakor a Magyar Népkör és a Dalkör tagjai az egyesület zászlaja alatt búcsúztak tőle, sírjánál Csupor Gyula, a Népkör elnöke mondott búcsúbeszédet. 1927-ben, a Népkör 60 éves jubileumán megtartott ünnepség keretében Draskóczy Ede, akkori elnök vezetésével a vidéki vendégek is megkoszorúzták a sírját.[3] 

A megbecsült iparosok sorába tartozott idősebb Knecht András asztalosmester is, az óbecsei Ipartestület megalapítója, amely 1815 óta sok híres céhnek – a szabó-, a varga-, a csizmadia-, a kovács-, a kerékgyártó- és a takácscéheknek – lett a folytatása és modern utóda. Knecht András tömörítette az önálló iparosmestereket, és buzgón, szép eredménnyel intézte az önérzetes közösség ügyeit. A gazdag iparos társadalomra jellemző, hogy az 1894-es adatok szerint az Óbecsei Ipartestületnek 340 önálló mester mellett 360 segéd és 113 inas is tagja volt. Az ő érdeme, hogy a Testület a Csillag téren saját házat vett. Elnökként megalapította a hosszú éveken át virágzó Iparos Olvasókört, amelynek haláláig buzgó elnöke volt.[4]

Pesitz Ernő községi tisztviselő a XIX. század negyvenes éveiben fiatal vaskereskedőként kezdte pályáját, és mint képzett kereskedő, hamarosan vezető szerepet kapott a város életében. A szabadságharc idején nála volt elszállásolva a honvédség egyik hadvezére. A szabadságharc tönkretette az üzletét, ekkor szegődött a község szolgálatában, és mint hivatalnok, mint községi adóhivatali írnok, majd segédjegyző, közel harminc éven át szolgálta a várost. Társaságban a köréje gyűlt hallgatóságnak sokat mesélt a régi időkről, a szabadságharc eseményeiről, a „nagy szaladásról”, a város leégéséről és újjáépítéséről, a régi polgárokról és az akkori szokásokról.[5]

Krutelik József községi jegyző az 1860-as évektől kezdve igazi táblabírói alakja volt Óbecsének, „minta csak Vas Gereben vagy Kemény Zsigmond felkapott regényéből lépett volna elő”, harmincöt éven át vezette a falu pennáját és intézte a polgárok adóügyeit. 1882-ben még megérte, hogy a régimódi, ósdi városházából a városi közigazgatás hivatalnoki kara az új, tornyos palotájú városházába költözött. Krutelik és társai voltak azok, akik a községtől délre fekvő Botra nevű terület „televényes jó földjét” szőlővel telepítették be, és megkezdték a bor termelését. Akkoriban szép darab szőlőkertek voltak azon a vidéken, a termés is olyan bő és kiadós volt, hogy akadt olyan év, amikor nem volt elegendő edény, üres hordó a leszüretelt szőlő tárolására. A botrai bort, „az ínyencek által csigérnek csúfolt italt” azonban nem lehetett évekig eltartani, hiszen a botrai termés a legjobb esztendőkben sem volt igazán palackképes.[6]

A kései emlékezet szerint Galambos Sándor volt a legtörekvőbb, a legképzettebb gazda az óbecsei gazdatársadalomban. Régi óbecsei zsidó családnak, néhai Grünbaum Fülöp földbirtokosnak volt a legidősebb fia, nevét Pál és Dezső testvéreivel együtt 1898-ban magyarosította Galambosra. Egyetlen lánya, Faragóné Galambos Margit Szenteleky Kornél pályatársaként Óbecse jeles írója volt. Galambos Sándor a korral haladó gazdálkodóként, régi, családi birtokán mintagazdaságot és fajszőlészetet létesített. 1904-ben megszervezte a vármegyei Gazdaszövetséget, melynek keretében tejszövetkezetet alapított, amelynek támogatásával később – főleg a német községekben – vármegye szerte vaj- és sajtgyárak létesültek. Óbecsén keményítőgyárat, majd kender- és cukorgyárat alapított, melyeket – mint sok más üdvös vállalatát – halála után megszerezték maguknak a verbászi svábok. Évtizedeken át községi képviselőként is kivette részét a közéleti munkából, később megyei képviselőnek is megválasztották, ahol „értelmes, okos, mindig üdvös és találó felszólalásaival rövid időn belül elismert szónok és érdemes, megbecsült bizottsági tag lett”.  Figyelemre méltó az irodalmi munkássága is, 1888-ban történt megalapítása óta fáradhatatlan munkatársa volt az Óbecse és Vidéke című lapnak. Gazdasági cikkei mellett tárcát, kritikát, színes írásokat közölt, Régi levelek című sorozata nagy tetszést aratott az olvasói körében. Fárbás József szerint Galambos Sándor munkásember volt, aki mindig a közössége javára dolgozott.[7]

Ginder Ignác volt az első gazdag sváb földbirtokos, aki a családjával a XIX. század 60-as éveiben települt Óbecsére, „példáját követve azután mind sűrűbben húzódtak a Tisza felé a Bácska közepén már terjeszkedni, ott új vagyont szerezni nem tudó németek, és ellepték a Tisza-mentét, főleg a Csajkás községeket, meg Szenttamás határát, és szorgalmukkal, takarékosságukkal a vagyonban sikeresen terjeszkedtek. Sorra megvették az eladósodott őslakóktól a földet, a szállásokat, az ingatlanokat.” Ginder Ignác érkezését követően egy régi, tekintélyes óbecsei család, a Tripolszkyak tanyáját vett meg, és aztán „sikeres gazdálkodással, takarékos szorgalommal, élelmes iparkodással” sorra vásárolta meg a szomszéd, majd a távolabb eső szállásokat és földeket, úgyhogy az 1880-as években már hétszáz láncnál nagyobb földterület, kitűnő szántók tulajdonosa lett. Az 1880-as években Ginder Ignác lett a város első virilistája, a legnagyobb adófizetője, és maradt a haláláig. Legidősebb fia 1872-ben bekövetkezett halála után harangot és csillárokat ajándékozott a katolikus templomnak. Az Ignác-harang ékes hangját – melyet a Nagy Háború idején rekviráltak hadi szolgálatra – sokáig emlegette Óbecse lakossága.[8]

Fetter János fiatalon Ó-Moravicáról került Óbecsére segédjegyzőnek. Hivatali pályája töretlenül emelkedett, 1888-ban Tripolszky Géza lemondása után adójegyzővé választották, később ő lett Óbecse első állami anyakönyvvezetője. Elnöke volt a Magyar Dalkörnek Losonci Antal tanító-karnaggyal, otthon és vidéken is szép sikereket értek el a kórussal. Fetter Jánosnak meghatározó szerepe volt a Szabadka–Óbecse vasút megvalósításában, amelyhez a község 100 000 forint részvényjegyzéssel járult hozzá. A nagy törlesztéses kölcsönt 1888-ban 40 évre a Budapesti Kereskedelmi Banktól vette fel a községi képviselő testület. Az első vonat ünnepélyes fogadását látványos népünnepély keretében Fetter János szervezte meg az indóház előtti téren. Egyetlen fia, Fetter Imre tanító 1920-ban került Becsére, ahol az alsóvárosi római katolikus hitközség rokonszenves, jó hírű kántoraként működött, tevékeny munkása volt az Alsóvárosi Katholikus Körnek, amellett a Tiszavidék című helyi lap szerkesztőinek is a sorába tartozott.[9]

Az óbecsei járásnak a leghosszabb ideig – 1869-től 1896-ig, 30 évig – Gombos Béla volt a főszolgabírója. Ősi óbecsei születésű, érdemes és nagy tekintélyű polgára volt a városnak, akinek már ősei is meghatározó szerepet vittek a vármegye közéletében. A gombosfalvi és kisfalusi Gombos család eredete, ősi fészke Sáros vármegye volt. Bácskában az ős, Gombos Gábor a kincstári javak kormányzójaként 1716-ban telepedett le, és lett bácskai birtokos. A tekintélyes család férfijai közül többen játszottak meghatározó szerepet a vármegye életében. Gombos Bélát 1896-ban apósa, Popovics Vazul képviselő távozása után országgyűlési képviselőnek választották, melyet egy ciklusba, öt éven át kellő tisztelettel viselt.[10]

Szomborszky Döme mérnök nevét az 1870-es éveket követő nagy járásosztás idején írta be a történelembe. Az 1870. évi úrbéri szerződés értelmében ugyanis a magyar királyi kincstár lemondott úrbéri jogairól, és azt az érintett települések közösségére ruházta át. A települések meghirdették a tulajdonukba került földterületek fölosztását, ami a lakosok soraiban rengeteg viszályt keltett. Szomborszky Döme mérnök és földmérő társa, Vrbaski Szteván készítették el a felosztásra került 16 000 holdas járás földjének és rétjének fölmérését, parcellázási tervét és a bírói ítélet alapján történő szétosztását. A nagy járási pör 1881-ben indult, a törvényszék ítélete 1896-ban született meg, míg a legfelsőbb bíróság, a Királyi Tábla 1898-ban engedélyezte a korábbi közös területek fölosztását. És evvel kezdődött a földmérők munkája. Lelkiismeretes munkát kívánó feladat volt ez, de – mint az akkori iratok megállapították – a kapzsiság által kiéleződött hajsza az ő „pártatlanságán és igazságosságán megtört, visszapattant, majd elsimult a Kir. Tábla legfölsőbb ítélete meghirdetésével”. A szűnni nem akaró viszálykodás nagyon igénybe vette az „öreg földosztót”. A polgárság nagy része végül elégedve volt a földterületek szétosztásával, Szomborszky Döme azonban – mint annyi éven át hangyaszorgalmú munkása a járásosztásnak – szegényen halt meg. Abban az időben mindenki szerzett magának valamennyit a járásföldből, neki azonban egy „bosztán”-ra való sem került a birtokába.[11]

Beretka Károly községi bíró, előbb mint képviselő, később mint esküdt, majd törvénybíró, és végül közigazgatási első bíró hosszú évtizedekig állt a község szolgálatában. A 12 éves katonai szolgálatból hazatérve, „mint értelmes, tapasztalt, világlátott, fiatal, tetterős ember” hamarosan az akkori társas élet vezető köreibe került, azok sorába, akik munkájukkal értelmesen alakították a közösség életét. A XIX. század utolsó évtizedében Kőmíves Bódival együtt Beretka Károly volt a legnépszerűbb polgára az Alsóvárosnak, élére álltak annak a mozgalomnak, amely elkülönítést, új elnevezést kívánt adni annak az új, fejlődő városrésznek, amelynek külön nevet kerestek, és a részére külön intézményeket is sürgettek. Látva az áldozatkész munkáját, a külvárosi lakosság érdekei képviseletére hamarosan kiválasztotta Beretka Károly, és beküldte a községi képviselő testületbe, „mert hát járda-kövezés, iskola, közút kellett arrafelé, no meg a csordás, kanász, kisbírók, felelős csőszök választása is érdekelte a népet, a gazdaközösséget”. Beretka Károly elszánt üldözte a nép körében kedvelt Ürge-város elnevezést, megpróbálta Józsefvárosnak nevezni, de azután csak Alsóváros maradt, és még ma is így ismerjük.[12]

Hogy ellensúlyozzák a Tisza-véget, amely az alsóvárosiak szerint nagyobb kedvezésbe részesült, „mert hát ott van a szájas Turfitt (Ferenc), a hajbókoló Várkonyi, a hangos Koszorús, meg a szónoki tehetségű Galambos Sándor”, vele együtt Kőmíves Bódi is úgy került be a képviselőtestületbe, hogy az akkori ürgevárosi polgárságnak sok apró panasza, de még több kérelme volt, kellett hát ügyüknek lelkes pártfogó. Hátha együtt kiküzdik a járdát, a kutat, a csordás-választást, meg ami a legfontosabb: „eltünteti a Völgy utcáról az örökös vízállást, a pocsolyát, ahol az utcai gyerekek csónakázgattak, s lubickolgattak a kácsák és a libák”. Meg is választották hát nagy szavazatszámmal Kőmíves Bódit.[13]

A község az 1850-es évek elején építette föl az alsóvárosi iskolát és a tanítói lakot, a Tolvaj iskolát, melyet a régi öregjeink még ma is e néven ismernek az „oláhvég” homlokterén. Ennek az új iskolának Damjanovics Pál volt az első tanítója. Társa, Walla József „ürgevárosi” tanító a XIX. század közepéből való, eredeti, régimódi tanító, iskolamester volt. Tisztességes nevén hiába keresnék őt a krónikákban, az utókor az ürgevárosi Vörös tanító néven tartja őt számon.[14]

(Folytatjuk)