Manapság erős elképzelés, hogy védeni kell az „intellektuális tulajdont" (szerzői jogokat, szabadalmakat). És valóban, egy kreatív tartalomnak vagy egy ötletnek hatalmas az értéke. Azonban mindenki érzi, hogy ez a fajta tulajdon más. Nem olyan, mint amikor sajtot vagy teniszütőt veszünk. Sokkal inkább hasonlít arra, amikor könyvtárba megyünk, vagy egy zeneszámot hallgatunk meg újra és újra.
1. Az exkluzivitás csapdája
A szerzői jog és a szabadalom lényegébe az, hogy az ötletgazda méltányos jutalmat kap az ötletéért, eredeti teljesítményéért. Azonban, ha a végletekig kiélezzük a kérdést, akkor a könyvek elején a következő tájékoztatás kellene hogy álljon: ezt a könyvet szerzői jog védi, sem egészben, sem részletében nem engedélyezett a másolása, újra kiadása, idézni, és beszélni a tartalmáról sem szabad. Ez esetben miért írnának és vásárolnánk könyvet? Egy szabadalom előnyeit pedig csak néhány ember élvezné? A harmadik kérdés, hogy mikor válhat egy ötlet, egy találmány, egy fejlesztés közkinccsé? Egyből? Vagy amikor már mások is lekoppintották? Soha? Találni kellene erre egy méltányos megoldást.
A mai szabályozás sokféle kérdést vet fel. Vajon a birtokom-e a könyv tartalma, ha egyszer megvettem a könyvet? És a szerzőség szempontjából miben különbözik egy könyv, egy számítógépes program vagy egy mérnöki megoldás?
Úgy látom, hogy ma afelé haladunk, hogy nem vehetünk tartós dolgokat. A számítógépes programok esetében, csak azok licencét használhatjuk, viszont azok a dolgok, amiket megvehetünk, a programozott elromlás miatt mennek tönkre (a cipőtől a számítógépig), Tehát, ha veszünk valamit, az is olyan, mintha csak licencet vásárolnánk arra, hogy használhassuk egy ideig. Azonban mi számít? Hogy egy könyvet hányszor olvasnak el, vagy az, hogy hány példányban adnak el? Hiszen igazán az számít(ana), hogy hányan olvassák, az intellektuális tulajdon védelmezői viszont azt számolják, hány példány kelt el. Ezek szerint, szigorúan véve, ha kölcsönadok egy könyvet, akkor szerzői jogot sértek, hiszen kétszer „konzumálnak" egyszer kifizetett tartalmat, másodjára úgy olvassák, hogy nem fizetnek érte szerzői jogdíjat. És mi van a zenével? Ha ketten vagy többen hallgatunk egy zeneszámot, akkor ez szintén jogdíjproblémát jelent? De ha megfordítjuk a kérdést. Vajon mekkora szerzői jogdíjat kellene a kerék feltalálójának fizetni? Minden kerék fordulata után 0,000000000001 eurócentet? A jogok tulajdonosa pillanatok alatt a Föld leggazdagabb embere lenne, no de nem is tudjuk, ki ő, és az is biztos, hogy már nem él. És mi lenne akkor, ha egy műben vagy találmányban elkezdenénk vizsgálni, hogy hogyan jött létre. Nincs feltaláló és alkotó, ha nincs, aki megszülje, ha nincs apja, ha nem nevelik, oktatják, inspirálják. Ezek nélkül, nélkülük senki sem fog kitalálni, alkotni semmit. És vajon a kitalálás, feltalálás, alkotás munka-e? Össze lehet-e hasonlítani a „feltalálás nélküli" munkával? Igen is, meg nem is.
Egy ötletig általában hosszú elmélkedés visz el, még akkor is, ha maga az ötlet egy hirtelen megvilágosodás. Máskor tervezett, szervezett és drága kutatás visz el az eredményig. Ez alatt az idő alatt egészen nagy területről lehet lenyírni a füvet, vagy egy gyárban rengeteg csavart gyártani. Ráadásul általában nem is a szerző vagy feltaláló, ill. kutatócsoport kapja a jogdíjat, hanem az, aki levédette a találmányt, vagy kiadta a zenét, könyvet, filmet. Ma már olyan komplex rendszerek vannak, hogy fejlődésük nem köthető egy emberhez, de ha ez így van, vajon miért nem köthető mindenkihez, aki jelenleg él?
Tudom, milyen az, ha valaki más húz hasznot az ötletünkből, ezért azonban pénzbírságra kellene ítélni, vagy bebörtönözni? Valahogy a méltányosságot kellene megcélozni, mert az ötlet, szabadalom és a munka egy éremnek a két oldala.
Vegyük a könyvek példáját. Miből áll egy könyv? Mennyi benne az ötlet, mennyi a szerzői lelemény, mennyi tudás van benne, és meddig tart megalkotni? Másodjára, mennyit tesz ki az anyag, amiből van (puha kötés, kemény kötés, a papír és annak minősége). Harmadrészt, mennyi benne a munka, hogy fizikailag összeálljon a kötet. Véleményem szerint, ha a könyv szerzője megkapta a tiszteletdíját, és ugyanígy a tördelő, a lektor, a korrektor, a szerkesztő is a jövedelmét, a papír és a kötés ellenértékét is kiegyenlítik, akkor mindenki meg van fizetve. Ami ezen felül van, tiszta nyereség, ami lehetne közkincs, ugyanúgy, ahogy egy szép fa látványa vagy egy felhő az égen. Azonban egy könyv összehasonlítható-e a Samsung hihetetlenül vékony kijelző felületével? Igen is, meg nem is. Hiszen a vékony kijelző megalkotásán sokkal többen dolgoztak, és vélhetően sokkal többen fogják megvásárolni. Ebben az esetben is az a kérdés, hogy a termékben mennyi az ötlet, az innováció, ezeket hány ember közös munkája eredményezte, mennyit fektettek be a termék létrejöttébe, és mennyit ér az anyag, amiből csinálják, és az alkotóit megfizették-e rendesen. Hallottam egy okostelefon-gyártóról, hogy az anyag, amiből a készülék van, mindössze az eladási ár 3%-a, úgy hiszem, hogy ezzel valami nincs rendben, valami nem méltányos.
Úgy gondolom, hogy minden termék és szolgáltatás mérhető, a befektetett munkával, az idővel, az anyaggal, amiből a termék készül, a szaktudással, ami a létrehozásához szükséges, és az ötlettel, amely nélkül nem létezhetne. Ha mindenki megkapta munkájáért a becsületes fizetséget, akkor az, ami ezen felül van, nem más, mint jutalom vagy nyerészkedés. Az utóbbi esetben nem az intellektuális tulajdonnak a védelme folyik, hanem a kisajátítása. Az egész a mérték és az elosztás, vagyis a forgalom és az ár dinamikájának kérdése. A nyugati világ viszont mindent a profitra tett fel, ami miatt nem tudja tartani a versenyt azokkal, akik a találmányokra másként tekintenek. Japán, Dél-Korea és Kína is úgy pörgette fel a gazdaságát, hogy először rossz másolatokat készített nyugati termékekről, utána egyre jobbakat, végül pedig megelőzte a nyugati világot sok szempontból. Ha jól számolok, akkor Nyugat-Európa már semmiben sincs a távol-keleti országok előtt, esetleg az autógyártásban, ami most hullik szét. Az USA pedig csak a fegyverrendszerekben, űrkutatásban és informatikában előzi meg őket. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy a technológiai csere és együttműködés, helyett az intellektuális tulajdonukat akarták megvédeni, és kizárni azoknak a köréből a távol-keletieket. Paradox módon ezzel azt segítették elő, hogy azok, amit lehetett, lekoppintottak, amit nem lehetett lekoppintani, megvették, ami meg titkos volt, azt valahogy megtudták, emellett maguk is dolgoztak a fejlesztéseken. Az egyik legbutább, de egyben legnevetségesebb ilyen szabadalmi védelem az volt, amikor a Harley Davidson a motorkerékpárjainak pöfögését védették le, mert Japánban hasonló pöfögésű motorkerékpárokat kezdtek gyártani. Kié is a „fülemile füttye"?
A kooperáció minden esetben hasznosabb, mint a konfrontáció és a kompetíció. Én már találkoztam történész kollégával, aki nem akarta elárulni, mit kutat, nehogy elvigyem előle a témát. Rengeteg időt lehetett volna megspórolni azon, ha bizonyos dolgokat nem párhuzamosan fejlesztenek, és ez nem csak az iparra, kutatói találmányokra, a mérnöki konstrukciókra vonatkozik. A kultúra „termékeit" (Könyvek, filmek), ha már ki vannak fizetve, bárki kiadhatná, vetíthetné. Ha egy film producere, a rendező, a színészek, a maszkmesterek, a digitális effektusok készítői, és ki tudja, még kik ki vannak fizetve, akkor a film ki van fizetve. Érdemes lenne azokra a dolgokra, amelyeket elvben szerzői jog véd – csak meg nem véd, mert előbb vagy utóbb rájön a konkurencia – munkaként tekinteni, hiszen egy bizonyos idő alatt bizonyos ember vagy emberek által jön létre, ebben akár az utcaseprésre is hasonlít. Ha az utca fel van söpörve, és azt megfizették, akkor az rendben van. Ha a könyvet és más intellektuális tulajdont megfizettek, akkor az miért nincs rendben, és miért nem közkincs? Távol legyen, hogy a feltalálókat és a kreatív emberek munkáját ne becsüljem, de az ő munkájuk is munka, amiért tisztességes fizetség jár, és ezzel bezárul a kör. Gondoljunk bele, hogy hova jutott volna az emberiség, ha az emberek nem lesnek el egymástól dolgokat, ha nem tanulnak, és nem tanítják őket. Mi lenne, ha magas falakkal vennénk körül a technikát, a tudományt és a szórakoztatóipart. Ha a kevesek kizárják a többséget a földi javakból, abból sötét indulatok ébrednek. És földi javak nemcsak a pénz, arany, tárgyak, technikai eszközök, hanem a művészetek és a tudomány, az ég kékje és annyi más. Nem lehetne a hiányból táplálkozó sötét indulatokat és a kizárást/exkluzivitást valahogy feloldani? Én úgy hiszem igen, méltányossággal és okos dinamikus egyensúlyokkal, szabályzással. Persze tudom, hogy a méltányossághoz legalább két vagy több partner kell, mások kizárásához pedig elég egy szereplő, ezért egyszerűbb, ezért alkalmazzák, akik erőseknek érzik magukat, de ebből soha sem fognak győztesen kijönni. Az életből exkluzivitás útján nem lehet győztesen kijönni, halálunk után azok leszünk, amit magunk után hagyunk. Az eddigi generációk mindig többet hagytak ránk, mint amennyit örökül kaptak, noha az is igaz, hogy az ipari forradalomtól kezdődött a Föld kizsákmányolása.
Persze vannak népszerű és kevésbé népszerű filmek, amelyek iránt nincs akkora igény, hogy másodjára és sokáig vetítsék. És van ez így a könyvekkel is. A profit, a most érvényes játékszabályok értelmében annak a függvénye, hogy egy filmre hányan váltanak jegyet, és ülnek be a kényelmes vetítőtermekbe. De a megtekintett film árába beleszámít a moziterem tisztasága, a székek kényelme, és a jegy árából kell hogy összejöjjön a producer, a rendező, a színészek és az elkészítésben részt vevők fizetése. Igen ám, de mire egy film eljut a mozikba, ezek az emberek már ki vannak fizetve, sokszor nem is aprópénzzel, s a hasznot végül egy cég söpri be, ha népszerű a film. Máskor a film veszteséges és a cég, amely létrehozta, veszít rajta. Pedig vannak jó, de nem népszerű filmek, és csapnivaló, de népszerű filmek is. Ugyanez vonatkozik a könyvekre és a számítógépes programokra is. A mai rendszer bukásra ítél mindent, ami nem találja el pontosan a korszellemet. Mi lenne, ha a dolgok másként működnének?
(Folytatjuk)
