Talán nem is a valóság világában jártam, mert álomba forduló mese, vagy mesébe forduló álommá transzponálódott mindaz, ami egy ajtónyitás után történt.
Kinyitottam az ajtót és beléptem. Csodálatos térbe kerültem. Nem a terem ütött el más termektől, hanem az összevisszaságnak tűnő, valószínűleg nagy gonddal kiépített rendszer, amelyet más idősíkban, más, a miénktől eltérő, alakulóban lévő világban terveztek meg.
Egyetlen asztal állt a terem közepén, rajta egy meghívó.
Utazók, közli hatalmas címmel az esemény beharangozója, s fölötte egy idézet Balog Péter egyik, képzőművészettel kapcsolatos esszéjéből.
„El lehet utazni egyik pontból a másikba, mondjuk vonattal. Lehet lépkedni az idősíkok között, azt már régóta tudjuk, hogy a válasz a világmindenségre éppen negyvenkettő."
Meglep a világmindenségre adható válaszok pontosan kinyilatkoztatott száma. Keresném bár az egyiket, de hol van a kiindulási pontom, hogy helyes irányba indulhassak el e labirintusban, és a két- vagy többfelé ágazó ösvényeknél a jót választhassam?
Utazó vagyok magam is, mint mi mindannyian, akik a földgolyón élünk, s az én világmindenségem itteni szeletére válaszom csak annyi lehet, ahány valóságvirágot szakajthatok száráról.
Állok a terem közepén, forgatom a fejem, a félkörözés csak a csodák felét engedi érzékelnem. Berámázott képzőművészeti alkotások pihennek a padlón, sorsukra, a kiállításra várnak. Legtöbbjének csak a fonákját érzékelhetem, mindössze a méretet saccolhatom. Ám van néhány, amely teljes egészében vagy részletében megmutatja magát, szembesülök velük, és fölléphetek az alkotókkal közös idősíkunkra, mert a láthatókhoz bizony szoros kapcsolat fűz engemet.
A bal oldali Dudás Antal, a jobb oldali Csernik Attila alkotása
Az Utazók című kamarakiállítás, amely Budapesten, a, Falk Miksa u. 6. szám alatt nyílik meg május 27-én este hatkor, egy csoportos tárlat, amelynek nyolc alkotója közül heten vajdaságiak. A meghívón olvashatók a nevek, így sorjáznak szépen: Csernik Attila, Benes József, Petrik Pál, Maurits Ferenc, Mezei Erzsébet, Dudás Antal, Dávid Norbert, Balog Béla. Az első hat képzőművész közönség elé kerülő alkotásai személyes gyűjteményem darabjai, s egyetlen közös jellemzőjük, hogy valamennyit kedves barátaimtól kaptam ajándékba.
A padlóra készített képek közül elsőként Benes József Bácskai táj (olaj, 1962) című alkotásának a történetét mondom el. A hetvenes évek közepén hárman ültünk a Zentai Múzeum egy kicsi irodájában, amelyben a Művésztelepet vezető Benes Jóska építette ki földvárát, mert a falakat csupa Tisza-parti kép takarta, s a szakadozott part meredélye bennem különös várfalat képezett. El is mondtam két beszélgetőtársamnak, a házigazdának és vendégének, Ács Károlynak, aki akkor az újvidéki Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként ült az asztal mellett, s Benestől illusztrációkat várt valamely verseskötethez. Benes késett, szokás szerint, jegyezte meg Ács, de gyors békülés történt, abbamaradt a harcias hang, mert mégis készültek valami skiccek. Ekkor jegyeztem meg, vége a csatának, visszahúzódhatunk Jóska földvárába, elszívni a békepipát. Pálinka képében jött a békepipa, mosoly játszott a képünkön.
– Miért nevezed földvárnak e szobát? – kérdezte Ács Károly.
– Hát nem az? Réteges várfalak, és omlik a mi Bácskánk.
– De jó képet festettél, csodásat és igazat! – örült meg Ács.
– Nekem jobban tetszenek a mi síkságunkat bemutató Benes-művek.
A kiállítás előkészületei: Benes József alkotása
Ács Károly elcsodálkozott. – Én még nem is láttam olyat, Jóska.
Jóska kiment a szobából.
Ketten maradtunk. Kissé szemtelenül rákérdeztem Ács Károlyra, aki abban az időben a Híd szerkesztője is volt: – Károly bátyám, mi lesz a nyári összetett szám tartalma? – Azt még én sem tudom – mondta Ács.
– Készítsünk zentai számot! Vagyunk mi ebben a városban elegen, hogy el is készülhessen!
Ács rábólintott. Este elmondtam a cimboráimnak, hogy milyen lehetőségünk van, gyors megbeszélés, és 1975 nyarán meg is jelent a zentai kettős szám, leginkább Vicei Károly alapos munkájának gyümölcseként.
Két olajképet hozott be Jóska az irodájába. Mindkettő sík vidék nagy éggel, s az ég közepén hatalmas nappal. – No, itt van kettő is a bácskai tájakból. Egyik inkább zöldes színű volt, ez azonnal megtetszett Ácsnak.
– Neked adom, Károly! – így Benes.
– Ez a másik meg legyen a tied, Pista, ha már azt deklaráltad, hogy a síkság szebb, mint a Tisza-part!
Később, amikor vendégségben volt albérletünkben a Benes házaspár, s meglátták a falon akkor még egyetlen képünket, Jóska elárulta, hogy sorozatot festett ő e sík vidék fölötti hatalmas nap motívummal, de amely nálunk van, az az első darabja, ez a kép a kovász, mosolygott.
A másik kép, amely csak jó félig látszik, Dudás Antal akvarellje. Ott voltam hajdan a kép születésénél. A Ludasi-tó partján hagyott bennünket Anti felesége, majd értetek jövök a délután közepén. Fölállította a képzőművész az állványát, rá a hatalmas rajzlapot, engem egy csuporral leküldött a nádi világhoz: – Hozz a Ludasból vizet, az hitelesíti majd a munkánkat!
No, nem a vizescsuporból áldozgattunk, hanem pompás palicsi rizlingből, kell a kortyolható ihlet, mondogatta Anti. Apró üvegekben kevergette a festékeket, rá a papírra, kisebb-nagyobb ecsetekkel.
– Lesz ebből valami? – kérdezte tőlem.
– Lesz bizony! – bólogattam.
– De nélküled nem! Húzz ide bár egy vonalat! – s odahúztam. Száradni hagytuk a lapot, ilyenkor meg is áldoztunk a művészet oltára előtt. Mire kiért hozzánk Ágika, a feleség, akkorra mi már igen dalolós kedvünkben voltunk. Palicson, a Dudás-házban pompás dedikációt írt barátom ajándék lapaljára.
Csernik Attila munkája, már becsomagolva, a kiállítás helyszínére szállítás előtt
Csernik Attila grafikája is látszik e közös illusztráción, igaz, csak a darabja, de ott van ebben a torzóban is öreg barátom alkotói lényege, amely oly kedves nekem. Attila több gyerekkönyvemet illusztrált, s pár évvel ezelőtt egy zentai kiállításon levett a falról két alkotást, s a kezembe nyomta.
– Százéves barátságunkra! Fogadd el tőlem!
– Éppen száz év – mondtam. – Még egy előző évezredben kezdődött.
Mezei Erzsébet linogravurái
A sarokban két kép egymást támogatja. Mezei Erzsi linogravurái.
Furcsa szó, első pillanatban ki sem tudtam mondani, de én mindezt a korral kissé lustábbá vált füleimre fogtam. Egyiket Erzsi 75. születésnapomra dedikálta, másikat egy véletlen látogatásomkor kaptam. Nem érdemtelenül, mert valami fenségeset kaptam a kezembe tőle, egy csudaszép és nagyon értékes antológiát, amelynek címe Kendőbe kötve, és a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola diákjainak irodalmi és képzőművészeti összeállítása. Megjelent Zentán 2020-ban. A kötet különössége, hogy nem egyetlen esztendő terméke, hanem majd négy évtizedes gyűjteményről van szó. A képzőművészeti pedagógus, Erzsi mellett, a gyűjtőpár másik tagja Pék Domonkos Ibolya magyartanárnő volt. Most Erzsi dedikált nekem könyvet, és én azonnal írtam is róla, a szövegem meg is jelent a Magyar Szóban.
Erzsivel összeköt bennünket a Zentai ládafia című meséket, mondákat, történeteket tartalmazó gyerekkönyvem (Újvidék, 2009), hiszen ő illusztrálta, s abban az esztendőben a legszebb vajdasági könyv lett a Zentai ládafia. Szövegeimet „türkiz meséknek" nevezte az illusztrátor.
Petrik Pál akvarellje és Maurits Ferenc grafikája, Dávid Norbert festményei, Balog Béla alkotásai most rejtve vannak előttem, de május 27-én este hatkor személyesen találkozunk, s ígérem, utána elmondom ezeknek az alkotásoknak a történetét is.
