2. rész
Manapság erős elképzelés, hogy védeni kell az „intellektuális tulajdont” (szerzői jogok, szabadalmak). És valóban egy kreatív tartalomnak vagy egy ötletnek hatalmas az értéke. Azonban mindenki érzi, hogy ez a fajta tulajdon más. Nem olyan, mint amikor sajtot vagy teniszütőt veszünk. Sokkal inkább hasonlít arra, mint amikor könyvtárba megyünk vagy egy zeneszámot hallgatunk meg újra és újra.
2. A vesztesek csatája és a győztesek tánca
Ahhoz, hogy a nyugati világ, az euroamerikai kultúrkör ne a lekoppintott szerzői jogok és a titkon megszegett szabadalmak világa legyen, valami újat kellene kitalálni. Mert az emberek úgyis megszerzik azt, ami igazán kell nekik. Ezenkívül fontos lenne, hogy ne legyen kusza és átláthatatlan a szellemi tulajdonok konglomerátuma: az országos, kontinentális és világszabadalmaknak a rendszere. Ha a tudás áramlana, sokkal kevesebbet kellene árucikkeket szállítani. A maitól eltérő paradigmára lenne szükség.
Mi lenne, ha a politikum szférájában az empátia érték lenne, és nem nyúlnának rögtön a szankcionálás, azaz az erőszak eszközéhez, hanem egy win-win (győztes-győztes) modellt találnának ki. A politikum szegénységi bizonyítványa, hogy a szankcionálásban, büntetésekben (zéró összegű játék) keresi a megoldást, ahelyett hogy kreatív, win-win azaz nyerő-nyerő játékot lenne képes felkínálni a lakosságnak, amiben a kormány, a polgár, a szerző/szabadalmaztató is jól járna. Végül is lehet bölcs törvényeket hozni, és bölcsen irányítani a rájuk bízott közösségek sorsát. Egy kölcsönös előnyökön alapuló világban a szerzők és a közönség is jól járna, és azok is, akik az intellektuális tulajdont tárgyiasított formában is eljuttatják a közönségnek.
Léteznek már színházi bérletek, azok azonban csak egy színházra vonatkoznak. Mi lenne, ha a bérleteket betétként kezelnénk? Előre kifizetett szerzői jogdíjként, a még le nem játszott előadásokra. Ez akár jóval drágább lehetne egy átlagos bérletnél, ám feljogosítaná a használóját, hogy bárhol a Földön előadást nézhessen meg. Csak a tisztaságért és a teremhasználatért fizetne. Nem hiszem, hogy megrohannák Délkelet-Ázsiából vagy Afrikából a Broadwayt ugyanis nekik már fejlett helyjegy-értékesítő rendszerük van, ellenben a falusi önképzőkörök is pénzt kaphatnának az előadásaikért, amitől egyre kevésbé lennének műkedvelők, és egyre inkább profik. Létezhetne éves mozibérlet, amelynek tulajdonosa megnézhetné az év összes filmjét bármelyik moziban, és csak a tisztaságért és a helyhasználatért fizetne. Biztosan nem nézne meg mindenki minden filmet, és az is, hogy minden filmet többször néznének meg. Ellenben ebben az esetben, mint a régi szép időkben, nemcsak egy-két napig vetítenék a népszerű filmeket, hanem egy hétig is, napi három alkalommal, hiszen a jogdíj is már egyszer ki volt fizetve, a mozilátogatás éves bérletével, és akkor nemcsak a moziban, hanem számítógépen is megnézhetné az ember a filmet, trükközés nélkül, annyiszor, ahányszor akarja. A lényeg az ár kifizethetőségében és az elosztásban van. Az elosztás egy arányszám lenne, amely úgy jönne létre, hogy minden megtekintést regisztrálnának. A regisztráció egy jelzés lenne arról, hogy egy bérletes milyen filmet néz meg. Egy városi moziban akkor is sokkal többen néznének filmet, mint ahányan megnéznék egy falusi önképzőkör előadását. Ráadásul ebben a rendszerben az olyan filmek is megjelennének, amelyek régen készültek, de sokan nézik meg számítógépen újból. A népszerű könyvek ára pedig közelíthetne az előállítási költségük felé, miközben más, kevésbé népszerű könyvek tartása is kifizető lenne. Valójában nem tudnak létrejönni se elég nagy könyvesboltok, se elég nagy könyvtárak ahhoz, hogy az olvasók igényeit kielégítsék, azonban ha a digitálisan kiadott könyveket le lehetne tölteni, azzal a kódszámmal, amit az ember a könyvtárban kapna, az, aki évente befizeti a tagsági díjat, minden könyvet letölthetne, kinyomtathatna, beköttethetne, és az ügyes kiadóknak nem kellene az állam „atyánál” pénzért kuncsorogniuk. Ma a legtöbb könyv nem adható ki állami támogatások nélkül. Mi lenne, ha az állam főleg azzal foglalkozna, amiért létrejött: Biztonság (katonai, közigazgatási, egészségügyi) és oktatásügy. Lehet, hogy minden jobban működne, ha az elosztási rendszer működne jobban, a fogyasztás és az ár dinamikáját fenntartva. A lényeg nem a birtoklásban van, nem is abban, hogy hányan olvasnak el egy könyvet, vagy néznek meg egy filmet, hanem abban, hogy egy könyv, egy film mindig elérhető legyen. Ugyanígy van a találmányoknál is.
Fotó: Pixabay
A jogdíjakat és szabadalmakat méltányosan lehetne kezelni. Ha léteznének megfelelő masinák, akkor eldönthetnénk, hogy milyen könyvet, milyen papíron, mekkora betűkkel és ábrákkal rendelnénk meg. Ha egy könyvet csak ketten vennének meg, akkor a szerző és a kiadó „így járt”, ha sok milliót, akkor meg úgy. Senki nem veszítene semmit, mert minden ki van fizetve előre, a jogdíjak pedig az arányszámok alapján alakulnának ki és pluszdíjazást jelentenének. A lényeg az, hogy a könyvek, filmek elérhetősége folyamatos legyen, akár kis példányszámokról van szó, akár nagyokról. A pajzsmirigy operációjáról szóló könyv egészen biztosan nem lenne az eladás éllovasa, de a hivatásos orvosokon kívül akár még azoknak is érdekes lehetne, akiket a puszta kíváncsiság vezérel. A rétegfilmek, a rendezői kísérletek és a hatalmas stábbal és technikával dolgozó filmekkel is ez lehetne a helyzet, a zenéről nem is beszélve. Végre lenne értelme új szerzői albumokat kiadni, mint az LP-k (népiesen: nagylemez) idejében. Végre ismét hír lehetne, hogy a világon hol és mi népszerű, és mi az aktuális. Egy film elkészülésekor a népszerű filmek megtölthetnék a mozikat, de mivel a bérlet más filmek megtekintését is lehetővé tenné, azok is kereshetnének, amelyeket egyébként nem nézne meg a bérlet birtokosa. Így van ez a könyvekkel és a zenével is. Ha létezne egy win-win taktika, akkor a „csúcsfilmek” nem karácsonykor feszülnének egymásnak, hanem egész évben folyna a tánc, júliusban is lehetne nagyszerű filmeket nézni, és a színészeknek sem kellene szükségszerűen végighaknizniuk a nyarat.
Egy ilyen bérletes, előre kifizető rendszer fékeket és ellensúlyokat vinne a rendszerbe, az elosztás által dinamikus mozgás állna be, amely során a kultúra fogyasztásában az érdeklődők étvágya és lehetőségei szabnának határt. Ugyanez a szabadalmak esetében is működhetne, csak nagyobb pénzekről lenne szó, és a leggyorsabb, a legtöbbet kutatásba fektető szereplők között lenne legnagyobb a kommunikáció. Nem egymás ellen kutatnának, hanem egymásért. Maradna a kutatási autonómia és a verseny is, de érdek fűződne ahhoz, hogy az eredmények mielőbb, minél nagyobb körben hasznosuljanak, akár a saját, akár „a már nem” konkurencia termékében.
3. Mi mennyibe kerül ma, és ki kinek fizet
Köztudott, hogy az internetet, a tévéműsorokat nem ingyen kapják a felhasználók/nézők. Egyes platformok, cégek nemzetközi vagy országos és regionális hálózatokat építenek ki, és annyit kaszálnak, amennyit bírnak. Pedig a tartalom, amit szolgáltatnak, valójában nagyon olcsó, noha a felhasználónak/nézőnek mégis borsos árat kell fizetnie érte. Mi lenne, ha mindenki csak azért fizetne, amit megnéz ezeken a hálózatokon, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az elhasznált áramért fizetünk. Lehet, hogy sokakra rájönne az olvasási kedv, vagy a „nem nézek TV-t” meditáció. Kinek van szüksége 100 tévécsatornára? Mi lenne, ha magába a szolgáltatásba számolnák bele a letöltések jogdíját? Hiszen ha belegondolunk, a tévéműsor egy olyan letöltés, amit mi kezdeményezünk, ám ismeretlen tartalomra. Mi lenne, ha a tévécsatornáknak fizetniük kellene a nézőnek azért az időért, amit reklámok nézésével kell töltenie? Persze nem vagyok túl naiv, egy tévés szolgáltató soha nem fizetne a reklámok nézéséért, de a reklámok arányában csökkentenie kellene a tévéért fizetendő szolgáltatás díját, hiszen azt a díjat egyszer be kell fizetnie a reklámoztatónak. Ha mondjuk a szolgáltató számon tartaná a csatornáin bemutatott reklámokat, és azok mondjuk elérik a műsoridő 25%-át, akkor ennyivel kellene csökkenteni a szolgáltatás díját. És a tévénéző csak azoknak a csatornáknak fizetne, amelyeket ténylegesen néz.
Ami a könyveket illeti. Rendes értelmiséginek van tagsági lapja a helyi könyvtárban. Őszintén szólva, nem hiszem el, hogy ebben a „fene nagy” globalizációban nem jutott senkinek eszébe, hogy a könyvtárakat is globalizálni lehetne. Nem hiszem, hogy én lennék az első, aki a könyvtári tagságot globalizálná, amely mondjuk évente a tag egyhavi fizetésének 10%-a lenne, akárhol él a világon. Bizonyára ez a díj más lenne Ausztrália és Mozambik esetében, de ez igazságos is lenne, hiszen mindenki jövedelemarányosan fizetne. A könyvtári tagság azt is jelentené, hogy megvenné azt a jogot is, hogy bármilyen könyvet letölthessen, a világ valamennyi könyvtárából. A könyvtárosok pedig érdekelve lennének abban, hogy minél jobb minőségben digitalizáljanak (Jó minőségű szkennelés, majd számítógépes karakterek átalakítása, és az eredetivel azonos tördelés). A kiadónak is érdeke lenne, hogy mielőbb kijusson a könyve az internetre. Mindenki annyiszor olvasna el egy könyvet, ahányszor akarja, és minden könyv annyiszor lenne elolvasva, ahányszor akarnák. Ez is igazságos lenne. Ilyen alapon zenehallgatási tagság is létezhetne. A lényeg erre vonatkozólag is a mértéken és az elosztás dinamikájában lenne.
És végül a számítógépipar és a közelmúlt zeneiparának fiaskójáról, valamint a szoftveróriás jogdíjainak égbekiáltó igazságtalanságáról írnék. A Microsoft kitalálta azt, hogy az Office 365-öst nem lehet megvenni, hanem csak egyévi licencét birtokolni, amit a dolog természeténél fogva egy év elteltével meg kell újítani, és csak erre a programcsomagra érvényes. Ez nem rossz ötlet, de az ára horribilis. Viszont nekem csak arra van szükségem, hogy néhány évig működtessek egy olyan programot, amelyet ismerek, használni tudok, és tisztességesen megírhatok írásokat, csinálhatok PP prezentációkat stb. Nem a Microsoftnak kellene állandóan fejlesztenie, hanem én lennék az, aki igényelné vagy nem igényelné a fejlesztéseket. Mi az akadálya annak, hogy mondjuk a 2013-as évben aktuális Office-t megvegyem, és addig használjam, amíg nekem jó. Ugyanez más esetében pl. a 2023-as verzió is lehetne. Nyilvánvaló, hogy a kapzsiság az akadály. A Microsoft minden évben nyerészkedni akar, egy dolgot akar ismét eladni, miközben a változtatások követhetetlenek. Az is igazságtalanság, hogyha elromlik a hardverem és újat kell venni, akkor az új üres számítógépre nem pakolhatom át a programjaimat, hanem az új számítógép árában benne van a szoftverek ára is. Mi ez, ha nem „felhívás a táncra”: ugyan hekkeljék már meg okos emberek a programokat, és egy kisebb összegért telepítsék fel őket a felhasználónak? És a mindennapok embere ezt joggal nem érzi bűnnek, hiszen amikor az első számítógépét megvette, akkor kifizette a jogdíjakat. Annak idején, amikor katódcsöves tévékészülékeket vásároltak az emberek, azokban nem volt program, mégis működtek, így a gyártónak eszébe sem jutott, hogy a készülék anyagi és mérnöki költségei mellé külön számlázza a készülék működésének díját. A tartalom ára a tévé-előfizetési díj volt. És ez egy olyan kiegyensúlyozott rendszer volt, hogy nyomaiban ma is megmaradt, csak az előfizetési díjat a szolgáltatónak fizetjük. Hogy is van ez? Az ember először fizet a hardverért, másodszor a programokért, harmadszor a szolgáltatónak. Nem a szolgáltató díjaiból kellene kapniuk a műsorkészítőknek és a fejlesztőknek?
Nem mondom, hogy a verseny mindig rossz. Jó, hogy pl. az Apple és a Huawei versenyezik, de az olimpiák is négyévente vannak, érdemes lenne bizonyos időnként publikussá tenni a szabadalmakat, és ha valaki tud okostelefont csinálni, és az úgy is működik, mint egy okostelefon, akkor az okostelefon, akármilyen márkanév alatt fut. Tehát a versengés és az együttműködés egyensúlyban lehetne, és így közös haszon illetné meg az államot, amely őrködne a szabályokon, a gyártót, amely fejlesztené a gyártmányait, és időnként a konkurencia adataihoz is hozzájutna, és a fogyasztó is jól járna, mert nem kellene minden készülék összes szabadalmáért fizetnie. Még az is előfordulhatna, hogy megjelenne egy cég, amely javítható – és nem eldobható – eszközöket gyártana, sőt a hardver és szoftver fejlesztése moduláris lehetne, vagyis nem kellene lecserélni az egész készüléket, hanem csak azt a részét, amely elromlott, ill. amivel elégedetlen a felhasználó/tulajdonos. Ehelyett az van, hogy a különböző gyártók a marketingre és az új interface-ra támaszkodva zsebelnek be pénzeket. Az új interface-ektől az idősebb felhasználók rettegnek, hiszen nincs a helyén az, amit megszoktak.
(Folytatjuk)
