Trianon velünk élő emléke

A Rómába bevonuló magyar urak közt volt a pátriárka nővérének fia, ifjú Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a felvonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával hívta föl magára a rómaiak figyelmét. Ő lesz az, aki alámerülve a római hétköznapokba, a fölöttébb világi Fiamettával szövődött szerelmi kalandja révén megtapasztalhatja az itáliai élet szépségét és alávalóságát. Tamás hosszú idő óta remegő, áhítatos, mesésen boldogító és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az elérhetetlennek tűnő arany Róma lelke után. A maga bilincseit fájlaló magyar ifjút csábította Itália szellemének messze földön elhíresült szabadsága, szabadságának merész hajlékonysága. Talán a magyar pusztaság epedése volt ez Európa után. „A penészes középkor vágya a tündöklő új idők után.” Róma fényes kövezetét lépve azonban egyszerre nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely „évszázadok óta az ígéretek pitvarában didereg, és semmiképpen sem tud beljebb kerülni. Miért olyan füstös és pislogó ott az élet, miért ég itt olyan világos és meleg lánggal?” Emlékezett rá, a maga korában Corvin Mátyás már kereste a megoldást, de az országába hívott olasz mesterek nem tanították meg a népet helyesen élni, idegen papi kaszt módjára féltékenyen őrizték misztériumaikat, és így velük együtt elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából magukkal hoztak. Tamás a római udvarok világában fölismerte: „magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a főiskolákra, ahol elmúlt idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe, ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják”. A magyar fiúknak a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek mellett, a római műtermekben és építőhelyeken kell dolgozniuk ahhoz, hogy megértség a római világ titkait. Ha magyar fiúk ülnek majd a velencei áruraktárakban és a genovai bankházakban, ha magyar legények feszítik hajóik vitorláit a tengeren, talán lehámlik szemükről az ázsiai hályog, és kiolvad lelkükből a harcos gőg és a szűnni nem akaró perlekedési düh. Akik utána megtérnek hazájukba, „magukkal hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusi éjjeli misztériumokon, és idővel fénybe borul az ország”.[1] Tamás megfogadta, ha Bakócz elfoglalja Szent Péter székét, akkor ő meg fogja valósítani a tervét! A római ifjak társaságában töltött napok és éjszakák során Tamás megismerhette a művészek világát is. Bemutatták neki a valaha született legszerencsésebb embert, az alig harmincesztendős, de már világhírű mestert, az urbinói Rafaelt, aki a közelében éppen egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy „szelíd és kissé mélabús oroszlánnak”. Lionardo da Vinci – súgták Tamás fülébe újdonsült barátai. – És Michelangelo? Ő nincs itt? – kérdezte. – Nem, ő nem társas ember, ezért őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most is valahol a műtermében faragja a követ. Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – sorakoztak a nevek, amelyeket ötszáz év múlva is ismerni fognak a művelt Európában. „Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt, és a sötét világ betelt fénnyel.”[2] Egy alkalommal, hazafelé menet a hajnali félhomályban egy, az arcát eltakaró, fekete kámzsás barát tükörrel a kezében Vértesi Tamás elé lépett. Az ifjú előbb csak a saját arcát látta a keretben, de amikor a barát a kámzsája ujjával megtörülte a tükröt, az ifjú apát a Bakócz-család címerét láthatta, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara koronázta. „Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a pajzs fölé... Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a pajzstartója, de ez itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt?” – nézte Tamás döbbenten a tükröt.[3] Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de ujjai a puszta levegőbe markoltak, a fekete ember egyszerre eltűnt a sokaságban.

Tamásnak valami azt súgta, a fekete kámzsa a magyarok által szentként tisztelnek egykori jeles kapucinus, Kapisztrán János alakját takarta. Ő ugyan már hatvan esztendővel korábban meghalt, de hírlik, hogy szörnyű törökgyűlölete tovább él, és szikrát hány, mindahányszor pogány közeledik a magyar határok felé. „Ilyenkor a kapucinus barát szelleme megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket, tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket... Kapisztrán János!” Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a fekete barát Kapisztrán szelleme? Minden magyarok közül ő kívánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz pápasága halálos csapás volna a pogányra.[4]

Időközben komor hírek érkeztek Rómába: Ravennánál a franciákkal vívott véres csatában megsemmisült a pápai sereg, a várost kifosztotta az ellenség. Medici Giovanni rabságba esett, s a Rómába vezető út nyitva áll az ellenség előtt! A város reszketett és imádkozott. A kardinálisok serege térdre borult a szentatya előtt: békét követeltek, békét mindenáron! Mert ha a feldühödött franciák megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik Babilónia pusztulása! És a haldokló pápa, II. Gyula egyszerre visszanyerte régi, rettenetes életerejét. Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát. „Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!” – kiáltotta az egyházi méltóságok felé. Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, zsoldosokat toborzott, és harcot hirdetett a franciák ellen.

Ebben a háborús világban akárki legyen is a pápa, csak Bakócz Tamás ne! „Mert a magyar pápa egy újabb avignoni száműzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy feláldozza a pogánynak. A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek, végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden dicsősége és haszna Rómáé legyen.”[5] Éjjel azután „bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz illik”, meghalt a pápa.

A rá következő napokban II. Gyula utódjául a Mediciek sorából a nagy Cosimo unokáját, Lorenzo il Magnifico fiát, az elegáns Medici Giovannit választották az egyház vezetőjévé. „Michelangelo és Rafaelo Rómája megkapta a neki való pápát! Már alkonyodott, és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak. Az Angyalvár ágyúi szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt.”[6] A magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe. „Megint kirekedtek az élet iskolájából – a halál iskolájába fognak járni.” Megfogyatkozott, dacos seregükre feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. „És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.” Tamás nagy elhagyatottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát nem adná oda ezért a tomboló örömért. „A magyar halál szebbnek és kívánatosabbnak tetszett neki Itália életénél. Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére. Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie.”[7]

A magyar küldöttség tagja döbbenten tapasztalták, Bakócz Tamást cseppet sem törte le a kudarc, „én egy nép életét akartam megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókútjaikat féltik” – zárta le egyszerű szavakkal a történetet. „Nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve a parasztfatalizmussal” – írta hőséről Herczeg Ferenc. „Itt nagyobb hatalmak állottak munkába – fűzte hozzá a kardinális –, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban, s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.”[8]

Induláskor Bakócz keresztfiához, Tamáshoz fordult, ezúttal olyan szelíd és szomorú lemondással beszélt, mint egy igazi aggastyán: „Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni gondviselésnek nevezed... Nos, Isten ezúttal nem volt velünk, és így minden ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva, nem akarva is eszközök vagyunk az ő kezében.” Majd mélyen a Tamás arcába nézett és így folytatta: „A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát, és a magyar ifjúságot szórja a garatra.”[9] A magyar ifjúságnak most otthon a helye.

Azokban a napokban elgyötört utasember érkezett egy szomorú világból: Márton kalocsai kanonok hozott döbbenetes erejű leveleket a királytól. „Otthon éjjel-nappal szólnak a lármaharangok. A török megszállotta a déli magyar várakat, és megvetette lábát az ország kapujában. Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar urak, és aminek elhárítására mégsem tettek semmit, az most bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.” Bakócz a nemzetek szövetségében a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani, de erről Róma hallani sem akart. Az új pápa Medici Giovanni, aki kissé mélabús férfi volt, mindössze ennyit mondott: Magyarországból rossz hírek érkeztek, a török már benn van az országban. „Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a házuk ajtaján.” A hazájába induló pátriárka nyugodtan, mi több: büszkén viselkedett, kísérete mégis egy halálba induló gladiátorcsapatra emlékeztette Róma közönségét. Morituri te salutant! „Kétségtelen – jegyezte meg az egyik díszesen öltözött méltóság – kétségtelen, hogy Magyarország el fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt.”[10]

A Rómából kilovagoló pátriárka a jobbján ügető Márton kanonokkal beszélget. Az öregúr lelkében föllobbant a derű, szíve megtelt jó reménységgel, csakúgy duzzad a tetterőtől. A keresztes hadjárat tervét magyarázta a társának. A magyar nemességtől semmit sem várt, az urak legfeljebb egymás közt keresik az ellenséget, a pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. „De a nép! Hunyadi János bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól. […] Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot. De ha Hunyadi hívja, és önként megy, akkor ez azt jelenti: a szegénységnek is van hazája.”[11] Ha az Isten is megsegíti, a tavasszal százezer embere lesz, százezer magyar paraszttal már neki mer rúgtatni Szelim szultán seregének. A pátriárka hosszasan elnézett a messzeségbe, majd így folytatta: „Mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni, és évszázadok múltán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem hihetem, és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!”[12]

Hiábavaló volt tehát Bakócz Tamás római útja, hiábavaló volt minden Magyarország megmentésére irányuló törekvése; a Szentszék és az európai nagyhatalmak semmit sem tettek Szelim szultán hódító seregeinek megállítása érdekében. Európa magára hagyta Magyarországot és a magyarságot. A Mohácsnál 1526. augusztus 29-én elveszített csata után összeomlott a Magyar Királyság, és következett a másfél évszázados rabság, majd az évszázados újjáépítés kora. Az 1920. évi trianoni békeszerződés aláírását Magyarország ismét a nagyhatalmak kiszolgáltatottjaként élte meg. Gróf Andrássy Gyula szerint Magyarország felosztása „kizárólag külpolitikai ambíciók és hatalmi kombinációk következménye volt. Nem a világbéke és az elnyomott népek védelme érdekében, hanem a hatalmi célok érdekében áldozták fel az ezeréves jogot, és semmisítették meg a világbéke garanciáját.”[13] Az elfogultnak igazán nem tekinthető Lord Rothermere szerint a Nagy Háborút követő három béke közül, amelyek Közép-Európa térképét újjáalakították, az utolsó, „a trianoni volt a legesztelenebb”; ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetek meglévő keveredését, még inkább bonyolította ezt a kérdést, ezzel állandósította a politikai feszültség jelenlétét. „Olyan mély az elégedetlenség – írta az angol politikus –, amelyet ez teremtett, hogy minden elfogulatlan utazó, aki a kontinensnek ezen a vidékén jár, tisztán látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét.”[14] A lord szerint az olyan nép, mint a magyar, amelynek ezeréves alkotmányos tradíciója van, amely egykor egész Európát védte a törökök ellen, megérdemelte volna a nagyhatalmak oltalmazó szándékát. Trianon öröksége az is, hogy ma, 2023 tavaszán az orosz–ukrán háborúban újra magyar fiatalok ontják a vérüket.

Irodalom

Herczeg Ferenc: Az élet kapuja. Elbeszélés; Budapest – Singer–Wolfner Intézet R.-T. kiadása, é. n. [1920] 134 p. – Gyűjteményes Díszkiadás

Németh G. Béla: Az „úri középosztály” történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc emlékezései; In: Herczeg Ferenc emlékezései; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 6–32. p.

Surányi Miklós: Herczeg Ferenc; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 1925. 103 p.

Vérző Magyarország – Hazáért! Magyar írók Magyarország területéért. Szerkesztette Kosztolányi Dezső; Budapest – Pallas Részvénytársaság nyomdája, é. n. [1921] 236 [2] p.