Orsolya készülődött a piacra. Hatvankét éves asszony volt. Már nyugdíjas, egyedül élt, de nem szorult senki segítségére. Főzni akart valami finomat.
A pénztárcáját a szatyorba tette és elindult. Egy jó kilométerre volt a lakásától a piac. Amikor megérkezett, a kofák már élénken üdvözölték. Jól ismerték Orsolyát. Hagymát, paradicsomot és paprikát akart venni, mégpedig viszonylag olcsón.
– Jöjjön máskor is! – invitálta kedvesen az egyik kofa, miközben átnyújtotta neki a friss árut.
– Jövök! – ígérte meg készségesen Orsolya.
Amikor hazaért és belépett a konyhába, nem hitt a szemének: fia, Dávid ücsörgött ott.
– Hát te?
– Én vagyok...
– Hogyhogy hazajöttél?
– Kellene egy kis pénz.
Közben Orsolya elkezdett átöltözni otthoni ruhába. Már értette fia váratlan megjelenését.
– Mennyi pénz kéne?
– Egy százezer forint jól jönne.
– Tudod fizetni a lakbért?
– Persze. De vannak számlák is...
– Értem.
– Tudsz rajtam segíteni?
– Azt hiszem, igen.
– Bevásároltál?
– Igen. Főzni akartam egy kis lecsót.
– Na, akkor engem is megkínálhatsz!
– Hát persze.
Miután Orsolya teljesen átöltözött, hozzálátott a főzéshez.
– Amíg megfőzök, légy szíves kösd le magad valamivel...
– Majd olvasok. De holnap reggel menni akarok.
– Jól van.
S az asszony darabolni kezdte a paradicsomot, Dávid pedig bekapcsolta az anyja számítógépét. Böngészni kezdett. Orsolya jókedvvel főzött, hiszen örült, hogy fia hazajött Pestről, ahol egy ügyvédi irodában dolgozott. Tudta, hogy nem képes teljesen megállni a lábán... Hiszen azért jött most is haza... Nem keres túl sokat. Ez a hely volt az állandó lakása. Miután kész lett a főzéssel, egy tányér lecsót tett fia orra elé... Az jóízűen megette.
– Köszönöm, anya!
– Nincs mit – válaszolta Orsolya.
Majd elővette a pénztárcáját. Még a szekrényben is szétnézett. Összekotort százezer forintot.
– Tessék! – nyújtotta a pénzt a fiának.
– Köszönöm! – felelte az, miközben elrakta a pénzt.
– Segíthetek még valamiben?
– Majd jövő héten hozok haza mosnivalót, jó?
– Hát persze. Hozzál csak... Amúgy jól vagy?
– Megvagyok. Majd vérvételre kell mennem.
– De miért?
– Az orvosom szerint lehet, hogy magas a cukrom...
– Vigyázz magadra...
– Nincs nagy bajom. A cukrom sem lehet magas...
– Jól van. És a munkád? Jól boldogulsz?
– Persze. A főnök elégedett velem...
– Akkor jól van. Tudod, hogy azt kívánom, hogy boldog legyen az életed.
– És te? Jól kijössz a nyugdíjadból?
– Hát... Elvagyok. Mint a befőtt...
Dávid mosolygott.
– Emlékszem, mikor még kisgyerek voltál...
– Nem most volt! – sóhajtott Dávid, s könnyek szöktek a szemébe.
– Ez az élet rendje. Még én is fiatal voltam... Na, ne érzékenyülj el...
– Nem! Mindent köszönök.
– Igazán nincs mit! Hozzám bármikor ellátogathatsz!
– Jól van. De tudod, hogy sok a munkám.
– Oké, annak csak örülök!
Dávid végignetezte a délutánt, Orsolya rejtvényt fejtett, de közben elkalandoztak a gondolatai...
Másnap reggel mindketten jókedvűen ébredtek. Orsolya szendvicseket készített. Dávid csomagolt. Eltette a pénzt is, s készülődött a buszmegállóhoz.
– Akkor vigyázz magadra, fiam! – búcsúzott tőle az anya.
– Vigyázok, de te is!
S elköszönt. Orsolya meg vasalni kezdte Dávid egyik ingjét, amit még akkor hordott, amikor iskolába járt és ő mindennap rohant, hogy odaérjen kicsöngetésre a fia elé.
