Željko Rebrača az egy generációval ezelőtti szerb (akkor jugoszláviai) kosárlabda meghatározó alakjaként máig aktív szerepet vállal a sportág hazai alakulásában. Az Apatin környéki Bácsszentivánról (Prigrevica) származó exklasszis 1992-ben a Partizannal és 2000-ben a Panathinaikosszal is megnyerte az Euroligát, utóbbi esetben ráadásul a négyes döntő MVP-je lett, majd hat szezont töltött a tengerentúli elitligában, összesen 215 meccsen pályára lépve. A profi karrier utáni élete tavaly júniusban vett nagy fordulatot, amikor az újvidéki Vojvodina elnöke lett. Željko Rebračával klubvezetői teendőiről, utánpótlás-nevelésről, illetve a szerb kosárlabda helyzetéről beszélgettünk.
Milyen körülmények között vette át a Vojvodina vezetését, és milyen szempontok alapján irányítja a nagy múltú klubot?
– Több mint egy évvel ezelőtt kezdődött a történet, amikor Miloš Vučević akkori újvidéki polgármesterrel arról beszélgettünk, hogy a Vojvodina csapata és Újvidék városa a mostaninál többet, jobb állapotot érdemelne. Feltérképeztük a pillanatnyi helyzetet, a költségvetési problémákat, és elkészítettünk egy ötéves stratégiát a jövő építkezésére nézve. Ebben nemcsak a felnőttcsapat szerepelt, hanem az utánpótlás-nevelésre is hangsúlyt fektettünk. Az a vágyunk, hogy a Vojvodinába visszahozzuk azt a szellemiséget, a hangulatot, amit évtizedekkel ezelőtt képviselt, a konkrét célunk pedig az, hogy néhány éven belül bejussunk a regionális ABA-liga első vonalába. Az itteni emberek szeretik a kosárlabdát, és Újvidék megérdemelné ezt a szintlépést.
A városvezetőség is felismerte a projekt jelentőségét, és mintegy 50 millió dinárral támogatott minket, amiből a korábbi tartozások mintegy 70 százalékát már visszafizettük. Emiatt ugyanakkor az I. ligában az egyik legkisebb költségvetésből dolgozunk, ennek ellenére az elsővel pontszámot tekintve holtversenyben, harmadik helyen zártuk a bajnokságot. Fiatal edzőnk van Miloš Isakov személyében, aki Svetislav Pešić szakmai stábjában is jelen van, és korosztályos válogatottat is irányít. Nagy gondot fordítunk a kadét- és a pionírcsapatra, mindkettő az országos élvonalban szerepel. Emellett arra törekszünk, hogy az újvidéki gyerekeknek a Vojvodina legyen az első opció a komolyabb szintlépésre, és szeretnénk egyfajta ernyőszervezetként működni a fiatalok számára, akiket magunkhoz hívnánk a különféle kisebb helyi kosárlabda-iskolákból. Úgy szeretnénk ugyanakkor véghez vinni ezt az együttműködést, hogy kölcsönös előnyökkel járjon. Az alapok lefektetését különösen fontosnak tartom, és arra törekszünk folyamatosan, hogy jó feltételeket biztosítsunk a fiataloknak, az utánpótlás nevelésének, mert erre szeretnénk építeni. Ha így nézzük, akár a felnőttválogatott problémáinak a gyökere is valahol ezen a területen keresendő, nemcsak nálunk, hanem országos szinten gondok vannak ezen a téren.
Željko Rebrača egy áprilisi sajtótájékoztatón (Fotó: kkvojvodina.rs)
Egy sportcsapat akkor tud igazán vonzó lenni, ha többet nyújt, mint csak a sportélmény…
– Újjá szeretnénk éleszteni a Vojvodina identitását, például a SPENS csarnok hangulatával, a különböző jellegzetes mezekkel, öltözéki kiegészítőkkel, sportszerekkel, hogy ezek beazonosíthatóan a mi kultúránkat mutassák. A játékosok rendszeresen megkapják a fizetésüket, és kötődnek a csapathoz, ezáltal is kialakult egy új energia, amit talán a szurkolók is egyre inkább megéreznek, hiszen szemmel láthatóan egyre többen járnak el a hazai meccsekre.
Úgy gondolom, hogy a sport az egyik legfontosabb nagykövete, képviselője egy országnak, ezért vissza kell állítanunk azt a presztízst, amit korábban élveztünk ezen a vidéken, a lehetőségeink adottak hozzá. Ehhez kapcsolódóan különösen örülök annak, hogy az utóbbi időben a kiemelkedő eredményeket hozó sportolóink nagy megbecsülésben és állami támogatásban részesülnek, hiszen ezzel elismerik azt a hatalmas munkát, amivel elérték ezt a szintet.
Hogyan épül fel a Vojvodina első kerete?
– Próbáljuk visszahozni azt az építkezési szellemet, hogy a csapat gerincét a saját nevelésű fiataljaink képezzék. Ha a fiataljainkat magas szinten képezzük, rendszeresen foglalkozunk velük, és a lehető legjobb körülményeket biztosítjuk a számukra, akkor akár tőlünk is tehetik meg a következő lépést a nemzetközi karrier felé. Másrészt a fiatal játékosainknak egy vonzó dolog lehet az újvidéki élet, hiszen ez egy gyönyörű, élhető város. Sajnos azonban egyelőre gondok vannak az alapokkal, az utánpótlással.
Miben mutatkoznak meg ezek a gondok? Megváltoztak a játékosok, a fiatalok?
– A saját belgrádi akadémiámon is azt látom, hogy szinte mindenki az anyagiakon keresztül nézi a kosárlabdát, és azonnal a lehető legnagyobb eredményeket szeretnék elérni. Nincsenek egy szinten a vágyak és a befektetett munka. Mert a rengeteg munka, a sok izzadság, a nemritkán „véres verejték” nélkül lehetetlen komoly sikereket elérni, és ezt kéne megérteniük a fiataloknak, nem beszélve a rengeteg lemondásról és a pszichológiai terhekről, amelyekkel egy profi pályafutás jár. Szerintem nem a fizikai fájdalom, szenvedés a legnehezebb a sportoló életében, sokkal inkább a mentális, pszichológiai nyomás, amit folyamatosan el kell viselni a színvonal fenntartásához, a határok feszegetéséhez. Mindezt meg kell érteniük a fiataloknak, akiket ráadásul sokszor egy még motiváltabb szülő hajt – az ilyenektől néha megkérdezem, miért nem próbálkoznak meg ők maguk vele…
A Vojvodina csapata saját nevelésű fiatalokra épít (Fotó: kkvojvodina.rs)
A pénz is komoly gondot okoz olyan értelemben, hogy amikor a szülők befektetnek a jövő sikereibe, azzal elveszik a gyerektől a sikeréhséget. Gyakori tévút manapság a fiatalok esetében, hogy nem sportolói célt tűznek ki maguk elé, hanem azt, hogy megélhessenek a kosárlabdából. Jó esetben ennek nem így kéne működnie, hanem úgy, hogy a kemény munkájával űz egy célt – válogatott lesz, bekerül az NBA-be stb. –, a meggazdagodása pedig csupán ennek a következménye. Ahhoz, hogy igazán sikeres legyél a sportban, szeretned kell azt, és ez akár minden másra is igaz az életben. A szülők jelentős része megélhetési lehetőség miatt küldi el edzeni a tehetséges vagy tehetségesnek vélt gyerekét. A tehetség ugyanis szerintem legfeljebb 2–5 százalék, és a kimagaslóan tehetséges játékosok is rengeteget edzenek ahhoz, hogy megvalósítsák a céljaikat. A szorgalmasan edző sportoló mindig jobb lesz annál, mint aki tehetséges, de nem gyakorol rendszeresen, és mindez egy komoly akadályt jelent manapság a fiatalok nevelésében. Mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, és ezt a mentalitást szeretném közvetíteni a fiatalok felé, bár kétségeim vannak, mennyien értik meg, hogy nincs egyszerű és könnyű út a sikerig.
Térjünk át egy másik témára, bár vélhetően köze van az utánpótláshoz… Hogyan értékeli a szerb válogatott elmúlt években mutatott teljesítményét, relatív sikertelenségét?
– Több szempontból is vannak gondok, már a különféle versenyek között, hiszen az Euroliga és a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) két különálló szervezet, és a klubtorna gyakran nem engedi meg a nemzeti csapatban való szereplést, ami az NBA-re is érvényes. Ilyen esetekben a második-harmadik kerettel megyünk neki egy-egy tornának vagy selejtezőnek, amelyekben gyakran azok az országok járnak jobban, amelyeknek nincs NBA-játékosuk. De amikor a távolról sem legerősebb csapatunkkal kikapunk valamelyik fontos találkozón, akkor nem a játékosok a hibásak, ők is nagyon jó kosarasok.
Szerbia a közelmúltban az olimpiai pótselejtezőn és az Európa-bajnokságon is fájdalmas vereséget szenvedett el Olaszország ellen
Másrészt az utánpótlás hiányossága itt is megmutatkozik, hiszen valamikor ötven–hetven kiemelkedő játékosunk volt, akikre számíthattunk ilyen esetekben, most viszont húsz ilyen szintű emberünk sincs. A régi idők dicsőségében élünk, abból viszont mára már semmi sem maradt, és ma talán négy-öt olyan játékosunk van, akik világklasszisok, és ha visszavonul Jokić, Bogdanović, Teodosić, Micić, akkor jogosan kérdezhetjük meg, hogy kik lesznek az utódaik. A spanyol válogatott az utóbbi időszakból nagyon jó példa, hogy milyen magasra lehet jutni, ha egy ország elegendő forrást fektet az utánpótlás nevelésébe. Nekünk ezen a téren sokat kell fejlődnünk, az embereknek, a gyerekeknek, a szülőknek is meg kell érteniük, hogy ez egy folyamatos építkezés, aminek sokéves távlatban lehet eredménye. Amikor felidézzük a régi idők szép emlékeit, az emberek gyakran elfelejtik, hogy azok mögött az eredmények mögött milyen színvonalú és mekkora munka állt. Aztán azt a helyzetet is el kell fogadnunk, hogy megváltozott a profizmus – főleg az NBA – és a válogatott viszonya, hiszen régen még az utóbbiban kellett jól teljesíteni ahhoz, hogy valakinek ígéretes nemzetközi klubkarrierje legyen. Az lenne az ideális, ha létezne valamiféle arany középút ebben a kérdésben, hogy a hazafias hozzáállás, a válogatott súlya ne vesszen el. A szerb kosárlabdában hatalmas lehetőségek rejlenek, az emberek mentalitása is a lehető legjobb a versenysporthoz, de a kemény munkát nem lehet megspórolni.
Nyitókép: Željko Rebrača egy áprilisi sajtótájékoztatón (Fotó: kkvojvodina.rs)
