Az utánpótlás az elsődleges

A zentai helyzetet feltérképezendő, a sort a helyi kézilabdaklubbal folytatjuk, ahol a tömegesség ugyan elmarad a kosarasoknál tapasztaltaktól – itt mintegy 50 iskoláskorú gyermek jár edzésre –, viszont eseményekből így sincs hiány: a korosztályos és a felnőttférfi-csapat mellett már a legkisebbek is játszanak egy-egy tornát. A Tisza-parti városban szép hagyománynak örvendő klub helyzetéről Balla Kolos edzővel beszélgettünk.

– A korosztályos csapataink, azaz az U14-es fiúk és lányok is az I. Vajdasági Ligában szerepelnek, az elmúlt idényben sajnos nem sikerült bekerülnünk a Szuperligába. A fiúknál ennek legfőbb akadálya, hogy fiatalabb, főként 12–13 éves gyerekek alkotják az együttest, így nyilván nem is lehet tőlük elvárni, hogy ugyanúgy teljesítsenek, mint az idősebb ellenfeleik, tapasztalatszerzés gyanánt viszont nagyon jó, hogy ebben a korosztályban kapnak lehetőséget. A lányoknál a zentaiak mellett sok a vidéki, többen jönnek a községbeli falvakból, Felsőhegyről, Tornyosról, Bogarasról, így már az edzések tekintetében is nehezebben egyeztetünk. Míg nálunk megy a két váltás a suliban, addig ők csak délelőtt járnak iskolába, ezért néha nehéz összehozni a közös tréningeket. A felnőttférfi-csapatunk a II. Vajdasági Ligában játszik, az utolsó előtti helyen zártuk az őszi idényt, a folytatásban remélhetőleg sikerül előrébb végeznünk. Itt a zentai gerinc mellett akad néhány idegenlégiósunk is. Öt-hat szabadkai játékosunk van, akik a Spartacus első csapatába nem férnek be, de velük edzenek, mi pedig játéklehetőséget biztosítunk a számukra.

A sportcsarnokban számotokra a feltételek adottak, ugyanakkor a szűkös költségvetés benneteket sem kímél. Hogy tudjátok megoldani a versenyeztetést?

– A korosztályos bajnokságokban kéthetente van forduló, a fiúknál az őszi idényben szerencsére a környéken zajlott minden, nem kellett túl messzire utaznunk, a lányoknál már nagyobb a szórás, az első csapatról meg ne is beszéljünk, szinte egész Vajdaságot bejárjuk, ami nem kis anyagi teher az egyesületnek. Nyilván az önkormányzati kiegészítés mellett igyekszünk több támogatót bevonni, ugyanakkor nem várhatjuk el tőlük, hogy minden költséget ők fedezzenek. A jelenlegi gazdasági helyzetet senkinek sem kell ecsetelnem, abból gazdálkodunk, amiből tudunk, igyekszünk beosztani, hogy mindenre jusson, de nehéz.

A szülőket sikerül valamilyen szinten bevonni a munkába?

– Próbáljuk elérni, hogy legalább a közeli tornák tekintetében segítsenek, és vigyék-hozzák a gyerekeket. Elhiszem, hogy senki sem áldozza fel szívesen a hétvégéjét, hiszen a fiúk szombatonként, a lányok pedig vasárnaponként játszanak, de így nem marad más megoldás, mint minden alkalommal kisbuszt bérelni, és azzal megoldani az utaztatást. Persze ez mind pluszköltséggel jár. Az Együtt növünk fel! alapítványon keresztül a Magyar Kézilabda-szövetség támogatásával igyekszünk valamilyen formában segíteni, cipőket, melegítőket biztosítottunk korábban a gyerekeknek, ezzel is levéve egy pluszterhet a szülők válláról. Itt nemcsak sportolhat a gyerek, de életre szóló barátságok köttetnek, elsősorban ezt kellene látniuk a szülőknek, és kicsit e tekintetben támogatni a munkánkat, megadni a kezdő löketet a csemetéknek.

Tömegesség tekintetében mi a helyzet nálatok?

– Az alsósoknál összeállt egy elég jó kis gárda, akik decemberben már versenyeztek is Adán, illetve Kanizsán egy-egy minikézilabda-tornán (4+1 játékos, kispálya – a szerk.). Sajnos gyakorlatilag mindenkinek van egyéb elfoglaltsága az iskola és az edzések mellett is, így az összehangoltsággal itt is akadályokba ütközünk, ez is egy megoldandó feladat. Természetesen mindig szeretettel várjuk az új jelentkezőket, a közösségi felületeken, az iskolákban igyekszünk kampányolni kisebb-nagyobb sikerrel. Sajnos a mai gyerekek már annyi mindennel foglalkoznak, hogy a rendszeres sportolásra nem jut elegendő idő.

Épp ezt akartam kérdezni, hisz te magad is a pályán és a mellett nőttél fel. Mi változott meg ennyire az elmúlt években?

– Maguk a gyerekek, az igényeik, az elvárásaik és főleg a hozzáállásuk. Mindemellett kiváltképp az alsósok mozgáskultúrája igencsak gyér, és évről évre rosszabb a helyzet e tekintetben. Tapasztalatom szerint manapság erre már nem jut elegendő idő az iskolában, a testnevelés háttérbe szorult, holott a gyerekek egészséges fizikai és mentális fejlődése érdekében sokkal nagyobb hangsúlyt kellene erre is fektetni. A felsősöknél már jobb a helyzet, magam is látom, hogy a községbeli testnevelő tanárok igyekeznek a sport felé terelni a gyerekeket, ugyanakkor ha korábban nem alakult ki bennük a mozgás szeretete, és egyszerűen nem akarják csinálni, akkor a tanárok erőfeszítései is hiábavalók. Nehéz megfogni a gyerekeket, ha online lehetne kézilabdát oktatni, már tuti BL-t nyertem volna a csapattal!

Mik a további tervek?

– A hangsúly egyértelműen az utánpótláson, egy minél erősebb bázis kialakításán van, próbálunk egyre több újoncot hozzánk csábítani. Szerencsére érdeklődés van, mindig akad valaki, aki szeretne csatlakozni. Elhiszem, hogy ez egy durva sport, nem felel meg mindenkinek, de a kezdeti nehézségek ne tántorítsanak el senkit se! Bedolgozunk az adai Halász József és a Potisje Pletex vezette akadémiai rendszerbe, így kiugrási lehetőségük is van a nálunk kézilabdázó gyerekeknek. Nyilván ez rengeteg lemondással és elkötelezettséggel jár, de aki úgy érzi, hogy képes rá, illetve vállalja, annak ez is adott, a későbbiekben tovább tud lépni. Korábban volt oviscsoportom, de az ő mozgás-, szem-kéz koordinációjuk, figyelmük még nincs azon a szinten, hogy érdemben lehessen velük foglalkozni, így inkább 7 éves kortól várjuk a gyerekeket.