„Így kerek az egész”

Szilágyi Csaba neve az évek során egybeforrt a mellúszással, az 50 és 100 méteres táv szerb és magyar országoscsúcs-tartója számos nemzetközi viadalról tért haza győztesként, négy olimpián, azaz Pekingben, Londonban, Rióban és Tokióban is rajthoz állt. Az óbecsei úszó hosszú és rendkívül eredményes sportolói pályafutása a március 11-én Belgrádban megrendezett szerb országos bajnokságon hivatalosan is véget ért, visszavonult. Karrierjéről, annak mélypontjairól, szép emlékeiről és a folytatásról beszélgettünk.

Hosszú és eredményes pályafutást tudhat maga mögött. A lezárást követően maradt esetleg némi hiányérzete, vagy így kerek a történet?

– Így kerek az egész, az ember talán nem is kívánhat magának többet, főleg ilyen befejezéssel, amire az országoson sor került. Soha nem reméltem, hogy ennyi szeretetet és tiszteletet kaphatok, mint amit ott tapasztaltam. Köszönöm mindenkinek, aki valamilyen formában részese volt a búcsúztatásomnak, hiszen nemcsak a társaim, az edzőim, a családom, a szüleim, a feleségem és a barátaim, de a nézők is hozzájárultak a hihetetlen hangulathoz, és segítettek felejthetetlenné tenni az eseményt. Szebb lezárást elképzelni sem tudnék. Az úszószövetség mindent megtett, hogy tényleg különlegesnek érezzem nemcsak magam, de a helyzetet is.

Ha nem titok, mi járt a fejében a búcsúfutam alatt?

– Valójában igyekeztem úgy felfogni és átélni, mint a korábbi versenyeimet, a szokásos rituálé szerint melegítettem be, majd rajtoltam és úsztam. Igaz, a vízben kicsit vissza kellett fognom magam, mert a szervezők megkértek rá. Akkor még nem tudtam, de egy egész koreográfiát és műsort kitaláltak erre az alkalomra, ez csak utólag derült ki számomra. Néhány méter után a társaim mögém kerültek, és elkísértek a célig. Ettől függetlenül komolyan készültem rá, Belgrádban élek, a búcsúztatás is itt, a Milan Gale Muškatirović Uszodában történt. Nem tartok már magamnál versenyfelszerelést, de megkértem a szüleimet, hogy hozzanak otthonról mindent, ami egy igazi futamhoz kell, szerettem volna még egyszer utoljára megadni a módját, s a versenyhez méltó öltözékben rajthoz állni. Hiába hívták fel a figyelmem a szervezők, hogy lazán kellene úszni, mindent igyekeztem úgy megélni, mint egy igazi versenyszituációban, de emellett azért élvezni minden pillanatát. Az érzelmeket akkor még próbáltam háttérbe szorítani, bár már a felkonferálás is megérintett, így nehéz volt.

Biztos hosszú út vezetett idáig. Mi az, ami miatt abbahagyta?

– Tulajdonképpen még Tokió előtt eldöntöttem, hogy az lesz az utolsó versenyem, már 2019-ben, amikor a szintet teljesítettem, tudtam, hogy az olimpiai lesz az utolsó futamom. 2020-ban töltöttem be a harmincat, amikor is már inkább a privát, medencén kívüli életemre, a szakmai karrieremre szerettem volna összpontosítani. A koronavírus-járvány áthúzta a számításaimat, nemcsak a sportolói, de a civil életem tekintetében is, és ez kicsit megviselt. Már javában terveztük a lakodalmat, a közös életünket a feleségemmel, az olimpia elhalasztása pedig rátette erre plusz egy évet. 2021-ben Tokióban tudtam, hogy na, akkor itt a vége, viszont nem szerettem volna sokak hibájába esni, és elhamarkodni a visszavonulást, majd időközben meggondolni. Adtam magamnak egy kis időt, esetleg érzek-e késztetést a párizsi felkészülésre, de végül nem változott a döntésem. 2021 végén elkezdtem dolgozni, majd a doktori tanulmányaimat is megkezdtem, így ha meg is gondolom magam, az időm nem engedte volna, hogy bevállaljam a folytatást. Tavaly még kötöttek a szerződések, így az országoson rajthoz álltam, de év végén már letisztáztuk a szövetséggel is, hogy 2023 elején hivatalosan is visszavonulok.

Ilyen hosszú karrier elképzelhetetlen hullámvölgyek nélkül. Melyik volt a legnehezebb időszak?

– Az eredményességet tekintve a 2010 és 2013 közötti időszakot emelném ki, amikor ebből a szempontból stagnált a karrierem. A 2009-es, azaz az első felnőttévem parádésra sikerült, egy évvel később azonban beszüntették az úszódresszek használatát, ami számomra nem sok jót hozott, sőt. Ezt edzőváltással sikerült áthidalni. Ha az érzelmeket vesszük alapul, akkor egyértelműen az utolsó két év volt a legmegterhelőbb, nehéz volt újratervezni a jövőnket, ráadásul plusz egy év egy harmincéves sportolónak már fizikai szempontból is sokat jelent. Be kell vallani és el kell fogadni, hogy huszonnyolc-huszonkilenc évesen az ember teste már nem annyira képes, nem úgy működik, mint korábban, sok mindenen változtatni kell, ami pluszáldozatokkal jár. Tisztában voltam vele, hogy a harmincegy éves Csaba nem úgy fog teljesíteni az olimpián, ahogy az egy évvel korábban elvárható lett volna. A korona kirobbanásától egészen Tokióig ezekkel a vívódásokkal folytattam belső harcot, így a felkészülés nemcsak fizikailag, de mentálisan is megviselt.

És a legkedvesebb emlékek?

– Eseményt nem tudnék kiemelni, ezek inkább emberekhez és a kialakult barátságokhoz fűződnek. A társakhoz, akikkel együtt edzettem, vagy épp együtt versenyeztem, edzőtáborokhoz, úszókhoz, edzőkhöz a világ minden tájáról. Rengetegen megkerestek, amikor értesültek róla, hogy visszavonulok, köztük egy panamai úszó is, akivel 2006-ban az ifjúsági világbajnokságon együtt álltunk dobogón. Jelenleg Atlantában él, de biztosított róla, hogy ha bármikor arra járok, nyugodtan keressem, szívesen vendégül lát. Ez ugyan csak egy kiragadott példa a sok közül, viszont ez teszi nyilvánvalóvá számomra, hogy bizony megérte a sok év küzdelem, és ez a legnagyobb kincs, amit az elmúlt tizenöt évtől kaptam.

Éveken át versenyzett nemcsak szerbiai egyesület, hanem a Hódmezővásárhely színeiben is, többszörös országos bajnokká vált velük, a magyar válogatott is igyekezett elcsábítani, mégis maradt. Nem bánta meg?

– A magyar válogatott konkrétumokkal csak Gyurta Dániel visszavonulását követően, már huszonkilenc éves koromban keresett meg. 2017 decemberében indultam először magyar országos bajnokságon, Gyurta 100 mellen elért magyar csúcsát 2019-ben döntöttem meg, ekkor került szóba, hogy igazoljak át. Tudtam, hogy a válogatottban elsősorban a vegyes váltóban számítanak rám, talán érmesek is lehettünk volna néhány világversenyen, ugyanakkor annyi idősen már felelőtlenség és komolytalanság lett volna a részemről. A felkérés megtisztelő volt, viszont nem kellett sokat gondolkodnom rajta, ugyanakkor Szabó Szebasztiánnak őszintén azt tanácsoltam, éljen a felkínált lehetőséggel. Örülök is, hogy elfogadta!

Az Újvidéki Egyetem Technológiai Karán előbb az alap-, majd a masterképzést is befejezte, most pedig a doktorijára készül. Az élsportolókra jellemző céltudatosságot, kitartást a civil életben is sikerült kamatoztatnia. Egy fejezet a sportolói karrier befejezésével lezárult, mi következik ezután? Teljesen szakít az uszoda világával, vagy esetleg a sportág közelében marad?

– Az ezután már javában tart, élelmiszeripari analitikusként dolgozom egy belgrádi laboratóriumban, ami a napjaim javát kitölti. Végzettségem szerint biotechnológus vagyok, most a doktori tanulmányaim viszont már erre az analitikusi munkára irányulnak. Rengetegen kérdezték, mi lesz az úszással, de erre jelenleg magam sem tudom a választ. A sport, a mozgás mindig is az életem fontos része lesz, de azt egyelőre nem tudom, aktív szerepet vállalok-e majd a sportágban. Természetesen ez nem csak rajtam múlik, a szövetségnek is jeleztem, ha bármiben tudok segíteni, akkor bátran jelentkezzenek, viszont a civil karrierem és életem jelenleg fontosabb számomra. Szeretem a szakmámat, napi minimum nyolc órát ezzel foglalkozom, nem tudom, másra mennyi időm maradna mellette. A jövőben ez természetesen változhat, nem zárkózom el tőle, hogy valamilyen úton-módon együttműködjek az úszószövetséggel vagy akár az olimpiai bizottsággal, ha esetleg felkérnek rá.