Zomborban nagy hagyománya van a birkózásnak, a város legidősebb klubja pedig a Radnički, amelyet több mint egy évszázada, 1912-ben alapítottak. A klub egyik vezető személyisége Milan Marić, aki egy személyben lát el több funkciót: a helyi Veljko Petrović Gimnáziumban és a közeli Csonoplyán dolgozó tanár a Radničkiban edzéseket vezet, és még mindig aktívan versenyez, ráadásul nem is akárhogyan: a múlt hónap elején a bulgáriai Plovdivba utazott, ahol már harmadszor – címvédéssel – lett világbajnok a veteránok között. Az edző-versenyzővel saját pályafutásáról, a legutóbbi nagy sikerről és a klub tevékenységeiről beszélgettünk.
Ha jól tudom, nem a város szülötte, mégis itt futotta be szinte teljes karrierjét. Hogyan került az életébe a birkózás és Zombor?
– Nyolcéves koromban kezdtem birkózni a horvátországi Donji Mihojlacon, ahol születtem és felnőttem. Ott horvát bajnok lettem a pionírok és a kadétok között, és 1993-ban költöztem Zomborba, amikor nyolcadikos voltam. Abban az időben a legendás Ivan Frgić vezette a klubot, mindennap jártam edzésekre, és az összes további korcsoportban is megszereztem az országos bajnoki címet. 1998-ban kezdtem el járni az Újvidéki Egyetem Testnevelési Karára, ahol megszereztem a tornatanári diplomát, 2006-ban pedig tanítani kezdtem a csopoplyai általános iskolában, és ugyanabban az évben már a birkózószekciót is elindítottam a településen. Négy évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni a zombori gimnáziumban is.
Csonoplyáról azóta is rendszeresen csatlakoznak a klubhoz?
– Igen, sőt számos kiváló birkózónk származott onnan, sokan szereztek országos bajnoki címet, és más nagy eredményeket értek el a klubunk színeiben. Csonoplyán hetente két edzést tartunk, de vannak odavalósi gyerekek, akik ennél többször edzenek, ők ilyenkor beutaznak a városba, mert bent a klubban minden hétköznap, néha még szombaton is van edzés. A klub létszámának jelentős részét képezik a csonoplyaiak, a helyi iskolában pedig a közel 200 gyereknek mintegy 20 százaléka magyar. A településen a birkózás az első számú sportolási lehetőség a gyerekeknek, bár a röplabdázók is aktívak, és eredményes lánycsapatuk van. Több más sportág fejlesztésén is gondolkodtak, de egyelőre a röplabda és a birkózás a legélénkebb és a legnépesebb. A Radničkinál egyébként az utánpótlás-nevelést tartjuk a legfontosabbnak, a szeniorcsapatunk az I. ligában szerepel, én pedig a kragujevaci Radničkinél kölcsönben birkózom, így a Szuperligában szoktam fellépni.
Melyek a legnagyobb kihívások az említett utánpótláskorú gyerekek esetében?
– Középiskolában és főleg utána nagyon sokan hagyják ott a birkózást. Ilyen szempontól jó kezdeményezés a magyarkanizsai akadémia, ahol rendkívül színvonalas munka zajlik. A mi gyerekeink közül egyedül a kupuszinai Novics Dávid töltött el egy rövidebb időt Magyarkanizsán, és a fiatalabbak közül is elképzelhető, hogy valaki oda fog továbbmenni. Az ottani szakemberekkel jó kapcsolatot tartok fenn, és a Tisza-parti nagy birkózóinkkal is jóban vagyok, néha a versenyeken is találkozunk. Frísz Krisztiánnal, Nagy Szebasztiánnal, a Nemes testvérekkel egytől egyig birkóztam már, mindegyikük kiváló sportoló és remek ember.
Az aranyéremmel a Radnički edzőtermében (a szerző felvétele)
Itthon tehát a legjobbak ellen is „edzhet” a versenyeken, Plovdivban pedig már harmadszor lett veterán világbajnok…
– Először 2016-ban Finnországban szereztem meg az aranyat a 63 kilogrammos súlycsoportban. Tavaly Görögországban volt a verseny, akkor, már a 70-ben szintén sikerült győznöm, az aranyig két oroszon, egy iránin és egy litván ellenfélen kellett átküzdenem magam, ráadásul egy kisebb sérülésem is lett a verseny közben. Plovdivban először egy amerikait vertem viszonylag könnyen, utána a svéd riválist 0:4-ről fordítva győztem le, a döntőben pedig egy rendkívül kellemetlen egyiptomit kellett megvernem, ami parterre-helyzetből, technikai tussal jött össze.
Mekkora a különbség a felnőtt és a veterán kategória között? Az utóbbi kategóriában egykori profik is indulnak?
– Többnyire olyan birkózók versenyeznek ebben a csoportban, akik sikeres profi pályafutást tudhatnak maguk mögött. Viszonylag sok, nemzetközileg is ismert és sikeres név bukkan fel ezeken a versenyeken, például egy lengyel egy magasabb súlycsoportban egykori világ-, Európa- és olimpiai bajnoki érmesként jár el a tornákra. Ezért is nagy sikernek élem meg, hogy már harmadszor világbajnok lettem.
A legkisebbek figyelik az edzői eligazítást (a szerző felvétele)
Amikor az ember egyszerre tanár, edző és versenyző, felmerül a kérdés, hogyan fér bele mindez az életébe, hiszen mégiscsak 24 órából áll a napja…
– Nagyon nehéz, sok lemondással jár, és a családom megértésének nagyon sokat köszönhetek. Arra törekszem, hogy minden területen, ahol aktív vagyok, sikeres legyek. Annyi biztos, hogy keveset alszok, szinte minden hétvégém tele van programokkal. Vagy én versenyzek, vagy a gyerekeket viszem, viszont mivel szeretem, amit csinálok, könnyebb elviselni a megerőltető feladatokat és a lemondásokat, áldozatokat.
Hogyan látja a zombori birkózás jövőjét? Mennyit jelent a gyerekeknek, hogy világbajnok edzőjük van?
– A modern kor kihívásai sajnos minket is érintenek, sok fiatal tölt rengeteg időt a virtuális világban, de még így is elég utánpótláskorú versenyzőnk van szép eredményekkel, és nem aggódom emiatt. Úgy veszem észre, hogy példaképként tekintenek rám, én pedig igyekszem meghálálni ezt. Az edzéseken, de más téren, például pszichológiai szempontból is támogatom őket, hogy sportolóként és emberként is példát mutassak nekik.
