Moholról a legjobbak közé

Ilić Zoran mindössze 22 éves, ám fiatal kora ellenére már a magyar felnőtt-kézilabdaválogatott alapemberének számít. A tehetséges jobbátlövő gyerekként került a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémiára, ahonnan útja egyenesen a Veszprémhez vezetett. A bakonyi sztárcsapattal kétszer nyert SEHA-ligát és magyar kupát, majd 2023-ban a bajnoki címet is elhódította – akkor a döntő második meccsén hét gólt lőtt a Szegednek. Jelenleg a Hamburg gárdáját erősíti.

Mesélnél egy kicsit a kezdetekről? Hogyan lesz egy moholi fiú a magyar válogatott egyik alapembere?
– Gyerekként Moholon az iskolában ismerkedtem meg a sportággal, majd Adán folytattam a pályafutásom, sok társamhoz hasonlóan a néhai Damir Vukic kezei között pallérozódtam, és sajátítottam el igazán a kézilabda alapjait. Később az édesanyám külföldre költözött, így jómagam is a váltás mellett döntöttem, így kerültem a Nemzeti Kézilabda Akadémiára. A Neka játékosaként kaptam az első meghívót a magyar serdülő-, majd a juniorválogatottba. Balatonboglárról a Veszprémhez igazoltam, és a felnőttkeretbe is behívtak. Ezután a válogatottságot tekintve volt egy rövidebb szünet, majd a 2022-es magyar–szlovák közös rendezésű Európa-bajnokságon bemutatkozhattam a nagyok között. A folytatásban már komolyan számítottak rám, természetesen próbáltam élni ezekkel a lehetőségekkel, és bizonyítani, hogy ott a helyem a legjobbak között.

A Nemzeti Kézilabda Akadémiáról 17 évesen kerültél a Veszprémhez, ahonnan, külső szemlélő azt hinné, egyenes út vezetett a sikerhez. Érezted hátrányát, hogy Vajdaságból jöttél?
– Valójában nem. Az otthoni évek remek alapot jelentettek, volt mire építeni, nem érkeztem lemaradással. Nem véletlen, hogy az adai utánpótlás remek eredményeket ér el a régióban, a „hozott anyagból” csak profitáltam a Nekán, majd a továbbiakban Veszprémben is. A bakonyiaknál szerencsére hamar bekerültem a felnőttek közé, ez nagyban hozzájárult a fejlődésemhez. Ahogy a későbbi hamburgi szerződtetésem is. Nagy álmokkal érkeztem Magyarországra, amelyeket eddig nagyjából sikerült is valóra váltani. Lépésről lépésre igyekszem felépíteni a karrierem, de mindig büszke voltam a gyökereimre és arra az útra, amit idáig megtettem.

Nem te vagy az egyetlen vajdasági kézilabdázó, aki ezt az utat járta be, ki a magyar, ki a szerb válogatottban szerepel jelenleg. Egyértelmű volt számodra, hogy ott folytatod?
– A magyar válogatottól kaptam ez első, sőt az egyetlen meghívót, szerbiai részről soha nem kerestek meg, így ez eldőlt, mielőtt még komolyan el kellett volna gondolkodnom rajta. Állítom, hogy jól döntöttem, hiszen Magyarországon váltam profivá, itt segítették a karrierem, itt kaptam meg minden lehetőséget a fejlődéshez, a továbblépéshez, hogy egyáltalán ilyen szintig eljussak. Már régóta nem kérdés számomra, hogy melyik nemzeti együttesben szeretnék szerepelni.

Minden vajdaságinak egy kis pikantéria, ha a szerb válogatott ellen lép pályára, nálad mi a helyzet ezzel?
– Épp januárban játszottunk a szerbekkel, a bemelegítés alatt még nem is éreztem magamon semmiféle nyomást, úgy álltam hozzá, mint minden találkozóhoz: mindegy, ki az ellenfél, a saját feladatomra kell összpontosítanom, és kész. Arra azonban nem számítottam, milyen megrázó lesz számomra, amikor felcsendül a szerb himnusz. Nehéz lenne letagadni vagy semmissé tenni ennyi évet, hiszen mégiscsak Szerbiában születtem és nőttem fel. Amikor Magyarországra érkeztem, még a nyelvet sem tudtam, komoly kihívást jelentett megtanulni. Idővel megtanultam helyretenni magamban ezeket a dolgokat, és teljes mértékben kizárni.

Gyakorlatilag gyerekként kerültél egy ismeretlen országba és közegbe. Mentálisan mennyire viselt meg elszakadni innen, és az ismeretlenben folytatni?
– Nagyon nehéz időszak volt, eleinte gyakran hívtam anyát, hogy én erre képtelen vagyok, haza akarok menni, és inkább hagyom az egészet. Szerencsére mindig is biztatott, nem győzte hangsúlyozni, hogy ha már elkezdtem, akkor csináljam is végig, meglátom, meglesz ennek az eredménye. Csak azt hajtogatta, hogy képes vagyok rá. Igaza volt, és hálás vagyok neki, amiért nem engedte, hogy feladjam. Leginkább a már említett nyelvi hiányosság jelentette a legnagyobb visszahúzó erőt számomra, nagyjából két év kellett, hogy alapszinten elkezdjek beszélni magyarul. Szerencsére ott volt Borzas Uroš, aki sok mindenben támogatott, és legalább megértette, mit mondok. Aztán csatlakozott hozzánk Pergel Andrej is, nekik köszönhetően sokkal jobban feltaláltam magam, és minden könnyebb ment, megnyugodtam. A fordulópontot is az jelentette, hogy megtanultam magyarul, Veszprémben már sokkal könnyebb volt.

2023-ban magyar bajnokként távoztál Veszprémből, ez a második szezonod a Hamburgnál. Akkor azzal engedtek el, hogy remek fejlődési lehetőség ez számodra, nyilatkozataidban elmondtad, hogy te is így látod, de várnak vissza. A szezon végén lejár a szerződésed Németországban. Hogyan tovább?
– Omar Jahja sérülését követően egyedüli jobbátlövő maradtam egy olyan csapatban, amelytől mindig a lehető legjobb eredményt, a legkomolyabb célokat várják el. Ahogy minden csapat, a Veszprém is mindig győzelemre törekszik, erre reális esélye is van, és ennek érdekében mindig maximális teljesítményt és odaadást várnak el mindenkitől. Erről szól a profizmus. 2022 decemberében derült ki, hogy Jahja számára véget ért a szezon, így 21 évesen a bakonyiak első számú jobbátlövőjévé váltam. Hatalmas megtiszteltetés, ugyanakkor kihívás is volt számomra. Momir Ilić nem teketóriázott, bedobott a mély vízbe, hogy: „Tessék, ússzál, fiam!” Szerencsére jól ment ez az időszak, egyedül azt sajnálom, hogy a magyar bajnoki cím mellett nem sikerült négyes döntőt játszani a Bajnokok Ligájában. Jahja sérülésekor már biztos volt, hogy Hamburgban folytatom, ahová a több játéklehetőség miatt igazoltam. A Veszprémnél végül három hónapig szerepeltem egyedüliként ezen a poszton, ezt követően érkezett Nedim Remili az együtteshez. Természetesen felmerült bennem, hogy elhamarkodott döntés volt aláírni a hamburgi szerződést, mentálisan meg is viselt egy kicsit az átállás. Új ország, új nyelv, kicsit úgy éreztem magam, mint mikor a Nekára kerültem, szerencsére hamar átlendültem ezen. Aztán a szezon második felében itt is megsérült a társam, ismét magamra maradtam, így rengeteget játszottam. Időközben felmerültek kisebb nehézségek, pénzügyi, illetve a klub játékengedélye körüli problémák, nem tudtuk, mi legyen. A menedzserem több egyesülettel is tárgyalt, legyen számomra kiút, ha esetleg a Hamburg sorsa nem az elvárásainknak megfelelően alakul. Nehéz időszak volt, mindezt ki kellett zárnom, hiszen a válogatottal már készültünk az olimpiára. Szerencsére minden jól alakult, de ez az utolsó szezonom Hamburgban.

Sűrű év van mögötted, Európa-bajnokság, vb-selejtező, olimpia. Hogy múlt az idény?
– Az Eb-n jó eredményt produkáltunk, az ötödik hely nagyon nagy lendületet adott, igaz, néhány meccs jobban megviselt bennünket a kelleténél. Az olimpiai selejtező talán ezért is indult nehezebben, de 12 év után sikerült kijutni Párizsba, ami újabb löketet adott. A vb-kvalifikáción már csak az lebegett a szemünk előtt, hogy legyünk túl rajta, és készüljünk gőzerővel a játékokra. 22 évesen olimpián szerepelni hatalmas élmény. Minden meccsünkbe beleálltunk, ez az eredményen látszott is, a szerencse azonban gyakran elpártolt mellőlünk. Bízom benne, hogy Los Angelesben jobb lesz, és sikerül nagy eredményt elérni!

Az olimpián nyilvánvalóvá vált, hogy ez a magyar válogatott képes megszorongatni a legjobbakat is, egy kicsi azonban mindig hiányzott a sikerhez. Miben kell javulnotok?
– Chema remekül építi fel a csapatot, mindenre kiterjed a figyelme, ugyanakkor ha munka van, akkor mindenkitől legalább száztíz százalékot vár. Ez meg is látszik a csapaton. Nagyon ügyesen próbálja felzárkóztatni és beépíteni a fiatalokat, hogy az esetleges generációváltáskor ne legyen üresedés egyik poszton sem. A feltörekvőknek most is volt egy összetartásuk, jó rendszer mentén dolgozik a kapitány. A szerencse hiányzik néha…

Az utóbbi időben kisebb sérüléssel bajlódtál. Sikerült a rehabilitáció?
– Az olimpiát követően az egyik edzésen éreztem, hogy beszúrt a térdem, majd elkezdett vizesedni. Az MRI-vizsgálat kimutatta, hogy nincs nagy baj, pihennem és gyógytornáznom kellett, rendbe is jött. A közelmúltban azonban megbetegedtem, a vérképem még nem százszázalékos, így ez idáig nem végezhettem rendes edzésmunkát, és sajnos nem játszhattam. Szerencsére már ez is múlté. A közeljövőben Eb-selejtező, majd januárban vb vár ránk, így ideje rendesen dolgozni!