Egy héttel az olimpia lezárulása után egy kicsit hidegebb fejjel is lehet már mérleget vonni az ötkarikásról, illetve egy-egy teljesítményről. Szerbia három arannyal, összesen kilenc éremmel jött haza Tokióból, ami történelmi eredmény, soha korábban ennyi medált nem szerzett az ország küldöttsége egyetlen olimpián sem. Ha azonban a lehetőségeket, a cseppet sem túlzó vagy irreális elvárásokat vesszük számba, nyugodtan kijelenthető: lehetett volna ebből öt, esetleg hat arany is. Mondani sem kell, hogy ezek közül az elszalasztott lehetőségek közül kettő ahhoz a sportolóhoz fűződik, aki sportágában évtizedes viszonylatban egyre inkább egyeduralkodó, és teljesen nyilvánvaló, hogy minden idők egyik „leg”-jeként fog bevonulni a történelembe – és ilyen státuszban lép pályára minden egyes alkalommal napjainkban. Novak Đoković az egyéni verseny csalódást keltő negyedik helye után a párosban – Nina Stojanovićtyal az oldalán – nem állt ki a bronzcsatára, így a Novakhoz minden joggal fűzött „arany, esetleg plusz még egy érem” reményből minden szertefoszlott.
Amekkora favorit volt előzetesen Đoković a férfi egyes mezőnyében, hasonló státusszal várta a férfi 3×3-as kosárlabdatornát a Mihailo Vasić, Aleksandar Ratkov, Dejan Majstorović, Dušan Domović Bulut összetételű szerb csapat. A fiúknak kis túlzással nem volt ellenfelük a csoportkörben, és maradéktalanul bebizonyították, hogy a dobogó legmagasabb fokára akarnak állni. Ezeken a meccseken nem volt rivális, amelyet nem jelentős outsiderként adtak a fogadóirodák, és minden egyes alkalommal ennek megfelelő is lett az eredmény: a férfi- és női tornát is beszámítva a szerb volt az egyetlen gárda a Tokióban fellépő 16 közül, amelyik veretlenül, 7/0-s mérleggel tudta le a csoportkört. Mivel a csapat az első helyen jutott tovább az egyenes kieséses szakaszba, nem kényszerült negyeddöntőre, rögtön az elődöntőben csatlakozott a küzdelembe, itt viszont jött a hatalmas hideg zuhany: az az orosz csapat, amelyet a csoportküzdelmek során Szerbia 21:10-re vert, a finálé jogáért vívott csatában ugyanilyen eredménnyel kiejtette a toronymagas aranyesélyest. Aki látta a meccset, csak csodálkozását fejezhette ki: a mieink nem ugyanazok voltak, akik korábban taroltak, mintha nem tudtak volna mit kezdeni azzal az ellenféllel, amelyet egy nappal korábban olyan könnyedén múltak felül. Ilyen ingadozás esetében nyilvánvaló, hogy lélektani szempontok állnak a háttérben: a fiúk nem úgy mentek ki a második orosz meccsre, mint a csoportkörben, az egyszer már bizonyított erőfölény mintha elvette volna azt a mentalitást, amely a szerb sportolóknak olyan sokszor olyan nagy sikereket eredményezett. A bronz későbbi megszerzése ugyan hatásos fájdalomdíj volt, de mindenki érezte, hogy ebben a kalandban több volt.
A „rendes” kosárlabdatornák mezőnyében csak a szerb lányok képviselték az országot, és sem túl-, sem alul- nem teljesítették az elvárásokat. A második helyen való továbbjutás a csoportkörből reális volt, de már itt akadtak aggasztó tények. A kanadaiak és a koreaiak ellen is csak nehezen volt meg a győzelem, a spanyolok ellen pedig az utolsó percek leolvadása – amely 15 pontos vereséget jelentett – szintén nem a legszebb napokat idézte. A lányok a negyeddöntőben összekapták magukat a kínaiak elleni hajrára, aminek köszönhetően bejutottak az elődöntőbe, de a tokiói ingadozó játékkal előre lehetett borítékolni, hogy nem lesz ebből aranymeccs. Az, hogy végül a bronz sem lett meg a franciák ellen, bizonyos szempontból jobb, mintha felálltak volna a dobogóra Marina Maljković lányai, hiszen utóbbi esetben könnyebb lenne elfelejteni a meglévő problémákat.
Nem lehet megkerülni az utolsó, legfájóbb témakört, amelyről külön is lehetne írni egy fejtegetést. A Rióban ezüstérmes férfiválogatott ugyanis ott sem volt a japán fővárosban, kétségkívül a legnagyobb hiányzóként. És azt sem lehet megkerülni, hogy miért nem jelent meg a seregszemlén. A belgrádi kvalifikációs torna utolsó, kvótáról döntő meccsén az egyébként új fénykorukat élő olaszok túl erősek voltak Igor Kokoškov csapata számára, úgy, hogy a szerbek soraiból egy ilyen kiélezett helyzetben (ahogy az egész tornán) hiányzott két legjobb NBA-játékosunk, Nikola Jokić és Bogdan Bogdanović, ami, kár szépíteni, döntő hátrányt jelentett. Szlovénia és Luka Dončić példája jól mutatja, hogy a nagy sztár jelenléte fel tudja lelkesíteni a többieket, akikből így extra teljesítmények is fel tudnak törni, másrészt bebizonyosodott, hogy létezik a „meccset eldönteni képes játékos” fogalma – esetünkben sajnos a meghatározó emberek hiánya döntött.
Közhely, ezért kár lamentálni afelett, hogy a profi játék és a válogatott ilyen esetekben ütik egymást, ahogy az is közhely, hogy a több tíz-száz milliós szerződések ütik a nemzeti csapatot, ha a klubkötelezettségek ezt követelik meg. Viszont leszögezhetjük az egyszerű tényt: lehetnek világsztár, NBA-franchise-meghatározó kosarasaink úgy, hogy közben válogatottszinten egy szürkébb időszakot élünk meg, akár hosszabb távon.
