Európában csak egy szűk réteg ismeri behatóbban a Formula–1 amerikai megfelelője, az IndyCar viszonyait. Az azonos karosszériát használó formulaautós sorozat versenynaptárában az épített és az utcai helyszínek mellett szép számban megtalálhatók a félelmetes oválpályák is, amelyek a szinte végig padlógázos balra kanyarodásról szólnak. A 380 km/órás csúcssebességet is elérő autók küzdelme egyszerre a leglátványosabb és az egyik legveszélyesebb versenyzési forma a technikai sportokon belül, és sokan még az F1-es mezőny tagjai közül is elképzelhetetlennek tartják, hogy valaha is rajthoz álljanak egy ilyen futamon.
Az IndyCar naptárának ékköve az indianapolisi 500 mérföldes verseny, amelyet szokás a világ legnagyobb autóversenyei között emlegetni, és amit Fernando Alonso is már kétszer megkísérelt meghódítani. A versenyt idén első alkalommal nyerte meg a 35 éves francia Simon Pagenaud, az IndyCar 2016-os bajnoka, aki augusztusban a Magyar Nagydíjon vendégeskedett, és ekkor beszélt kérdésünkre a hirtelen rázúdult figyelemről, az oválpályák veszélyeiről és a Donald Trumppal való találkozásról.
Az Indy 500 megnyerése az egyik legnagyobb dolog, amit az Egyesült Államokban egy sportoló elérhet. Hogyan változtatta ez meg az életedet?
– Indianapolis talán a világ legnagyobb autóversenye. Ezt igazolja a történelme is, hiszen idén már a 103. alkalommal rendezték meg. Csak a helyszínen 350 000 ember követi élőben, de világszerte nagy figyelem övezi, és tudom, hogy még ti, Formula–1-es újságírók is ezt nézitek a Monacói Nagydíj hétvégéjén. Egyúttal ez a leggyorsabb autóverseny is, amit 280 km/órás átlagsebességgel teljesítünk, így ebből a szempontból is nagyon más, mint az F1 vagy a Le Mans-i 24 órás. Én a Monacói Nagydíjat, a Le Mans-i 24 órást és az Indy 500-at tartom a világ három legnagyobb versenyének. Amikor valaki megnyeri az Indianapolis 500-at, azonnal legendává válik, egy egészen különleges klub tagja lesz, és ez nagy megtiszteltetés számomra. Ez a győzelem megváltoztatja a versenyző értékét a piacon, és a rajongók is másként, igazi sztárként kezdik kezelni. Nem vagyok az a fajta, aki különösebben vágyik a hírnévre, de mégis ez az a tényező, ami segít megszerezni a legjobb versenyzői ülést és a szponzori támogatást. Egyúttal otthonról is egyre nagyobb figyelmet kapok. Már 14 éve Amerikában versenyzek, így Franciaországban nem is ismernek annyira, mint ott. Ám most 99 év után én lettem az első francia, aki megnyerte ezt a versenyt.
Sikerült már megemészteni a sikert?
– Még mindig nem teljesen fogtam fel. Amikor visszanézem a verseny pillanatait, akkor már kezdem valóságosnak érezni, de véglegesen talán majd csak akkor tudatosul bennem, amikor felkerül az arcképem a Borg-Warner trófeára. Másrészt a bajnokság heve miatt nem is volt még igazán lehetőségem hátradőlni és kiélvezni a pillanatot, de ezzel ráérek decemberben, amikor lesz egy kis szabad időm.
Mi szél hozott most Magyarországra és a Formula–1 közelébe?
– Jó egy kicsit meglátogatni a Formula–1-es közeget is, hiszen vannak itt barátaim, az Alfa Romeót vezető Frederic Vasseur például a csapatfőnököm volt a karrierem elején, 2002–2003 körül. De itt van a mclarenes Gil de Ferran, akit a tanítómesteremnek tartok, és épp az imént futottam össze Jean Alesivel, szóval sok ismerősöm van itt az F1-es paddockban is. Már annak is örülök, hogy egy kicsit Európában lehetek, hiszen nem tudok itt annyi időt tölteni, mint szeretnék. Ám most megkezdem a győzelmi körutazásomat Franciaországban, melynek során körbeviszem a győzelmi trófeát az országban. Miután megnyertem az Indy 500-at, nagyon-nagyon sűrű időszak várt rám, azóta igazából ez az első szabad hétvégém. Át is kellett kicsit szerveznem az életemet és a csapatommal, a Penske-vel való munkát, hogy a legfelkészültebben érkezhessen a versenyekre.
Ritkán fordul elő az Indy 500 győzteseivel, hogy találkozhatnak az amerikai elnökkel, de téged és a csapatodat vendégül látott Donald Trump a Fehér Házban. Milyen érzés volt?
– Nagyon különleges napként emlékszem rá. A csapatom minden szerelője kezet foghatott az elnökkel, közös képek készültek vele és a trófeával. És most tegyük is félre a politikát, mert itt nem az volt a lényeg, hogy az elnök vagy én mit gondolunk a világról. Ez nem a politikáról szólt, hanem Amerika egyik legnagyobb sporteseményéről. Nagy megtiszteltetés volt, hogy beléphettem a Fehér Házba, és különleges érzés volt belegondolni, hogy mi minden zajlott a történelem során az Ovális Irodában.
Említetted az imént az úgynevezett tripla korona három nagy versenyét, és 2011-ben közel jártál hozzá, hogy megnyerj közülük egy másikat is, hiszen a 2. helyen végeztél a Peugeot-val Le Mans-ban. Tervezed, hogy visszatérj oda?
– Igen, ez továbbra is nagyon érdekel. Egyszer már valóban közel kerültem ahhoz, hogy most már dupla koronáról beszélhessek. Két pole-pozícióm már van onnan, de a győzelem még hiányzik, ezért szeretnék visszatérni, de csakis olyan helyzetben, amelyben az első helyért harcolhatok. Az ötödik-hatodik hely nem érdekel. Ha a naptáram engedi és jó lehetőséget kapok, akkor ott leszek. Talán már a jövőre induló új korszakban, amikortól az izgalmasnak tűnő hiperautóikkal nevezhetnek a gyártók.
Franciaként te is Európában kezdted a versenyzést, ahol minden fiatal számára természetes cél a Formula–1 elérése. Hogyhogy végül mégis Amerikában kötöttél ki?
– Egyszerűen azért fordultam az Egyesült Államok felé, mert ott nyílt számomra lehetőség. De talán nem több ez annál, mint hogy mindenki megválaszthatja a maga útját a felkínált állásajánlatok közül. Abban az időszakban hatalmas dolognak számított, hogy az USA-ba mehetek, ott pedig az IndyCar elérését és az Indianapolis megnyerését tűztem ki célul, ami végül sikerült is. Beteljesítettem az álmom, de persze vannak további céljaim, mint nyerni Le Mans-ban és továbbra is eredményesnek maradni az IndyCarban. Ha már úgy alakult, hogy az utam Amerikába vezetett, megpróbáltam ebből a legtöbbet kihozni.
Sokan félnek az oválpályás versenyzéstől. Te hogyan birkózol meg a veszélyérzettel?
– Valóban veszélyes, ezt nem is tagadjuk. Nemrég elveszítettük Justin Wilsont, tavaly pedig Robert Wickens sérült meg súlyosan, ezek a gondolatok pedig végig ott motoszkálnak a fejünkben. Nem tudjuk őket kiverni a fejünkből, együtt kell élnünk ezzel a tudattal. Ám én úgy hiszem, hogy erre születtem, szeretem a versenyzést és szeretek nyerni, ezáltal győzöm le magamban ezt az érzést. Leginkább a közeli hozzátartozóim miatt van bennem aggodalom, de ők is megértik, hogy nekem ez az életem. Valahogy ki kell tudnunk zárni a veszélyt, és ha százszázalékosan képesek vagyunk a feladatra koncentrálni, akkor nem gondolkodunk azon, hogy mi történhet.
Emlékszel még az első alkalomra, amikor kihajtottál egy oválpályára?
– Megfélemlítő volt, mivel nem tudtam, hogy mire számíthatok. De talán mindenki ezt érzi, amikor valami ismeretlenbe vág bele. Nincs bennem félelem, csak veszélyérzet, de ezt az előnyünkre is fordíthatjuk, és energiát nyerhetünk belőle. Nem töprenghetünk folyton azon, hogy mi történhet velünk a pályán, mert az azonnal visszaveti a teljesítményünket.
Fernando Alonso példáján láthatjuk, hogy mennyire nem egyszerű ez: bár a csapata vállalta érte a felelősséget, de idén még kvalifikálni sem tudta magát az Indy 500-ra.
– Sajnáltam, ami Alonsóval történt, ennél mindenképpen többet érdemelt volna. De ez egy nagyon másmilyen sorozat, mint a Formula–1, az oválversenyzés sokkal összetettebb annál, mint amilyennek tűnik. Mostanra persze én már minden trükkjét ismerem, de amikor először kellett ilyen pályán versenyeznem, minden nagyon komplikáltnak tűnt, hiszen még a kerekek sem egyforma méretűek a jobb és a bal oldalon. Rengeteg tényezőre kell odafigyelnünk, amelyek mind befolyásolhatják a teljesítményt.
Alonso alkalmi résztvevőként van jelen Indianapolisban. Ha te kapnál egy felkérést egy egyszeri Formula–1-es beugrásra, elvállalnád?
– Ez nagyon érdekes helyzet lenne! Minden attól függne, hogy milyen lehetőségről van szó, mert ahogy azt már mondtam is, nem szeretek csak azért elindulni versenyeken, hogy ott legyek, hanem ha már elindulok, győzni akarok. De mindenképpen fontolóra vennék egy ilyen felkérést, és megérdeklődném a jelenlegi csapatfőnökömnél, Roger Penske-nél, hogy mit szól hozzá.
