Gyerekekkel utazni sohasem egyszerű. Olyan gyerekkel utazni, aki két kilométer erejéig sem ül szívesen az autóülésben, nemhogy két napon keresztül, borítékolható, hogy előbb vagy utóbb beüt a katasztrófa. Az igazság az, hogy nekünk, felnőtteknek is nyűg keresztülutazni fél Európát. Úton lenni napokig, akár három-négy órán át egyhuzamban, minden éjszakát máshol tölteni – nem várhatom el a két és fél évestől, hogy csendben és ellenkezés nélkül tűrje a tortúrát. Fel voltunk készülve a legrosszabbra. Veszekedés, hangoskönyvek, tiltakozás, Bogyó és Babóca-maraton, könyörgés és kérlelés, ne erőlködjön, nem tud kiszabadulni az ülés fogságából. Ahhoz képest azonban, hogy korábbi tapasztalatink alapján mire számítottunk, teljesen jól viselte a lányunk az utazást. Rá sem ismertem. Órákon keresztül elszórakoztatta magát egy kifestővel, beszélgettünk, szélerőműveket és teheneket lestünk, de volt, hogy simán csak nézelődött, aztán aludt. Bogyó és Babóca alig került elő. Ennek fényében nem kellett volna annyira meglepődnöm, mikor a második napon kiborult. Bekanyarodtunk az utolsó osztrák benzinkútra Magyarország előtt, ideje volt ebédelni valamit, és kicsit kinyújtani az elgémberedett végtagjainkat. Az üdítő, húsz-harminc percnek ígérkező pihenőből végül színházi jeleneteket megszégyenítő családi dráma kerekedett.
A délutáni ébredés mindig nyűglődéssel és sírással indul. Valamiért sehogyan sem működik nekünk ez a délutáni alvás. Ha alszik, az a baj, ha nem alszik, akkor meg az. A nyűglődésből nagyon gyorsan váltottunk sírásba, és hiába volt minden próbálkozás, a kifáradt kis utazó nem akarta elhagyni az autót. Márpedig enni muszáj lesz, bizonyára éhes, és nem ártana a mosdóba is benézni. A hosszas alkudozással és könyörgéssel végül csak azt értem el, hogy a sírás kezdett átváltani a már jól ismert hangos és heves tiltakozásba. Ezen a ponton tudtam, nem fogjuk megúszni az érzelemkitörést, átbillent a mérleg, most már nincs visszaút. Kezünkben az ordító gyerekkel, állunk a benzinkúton, hideg szél fúj, nem kell se kabát, se sapka, erővel meg már nem tudom ráadni. Még próbálom nyugtatni magam – most ébredt, délután három óra, reggel óta úton, előző nap hét órát utaztunk. Fáradt, unatkozik, éhes, de nincs meg az otthoni komfort, s valahogy sehogy se jó már. Nem csoda, hogy kiborult. Szeretne már megérkezni oda, ahova megindultunk, de nem érti miért nem lehetünk ott azonnal, s miért kell előtte máshol is megállni – s hogy is érthetné meg? Próbálom szépen, kedvesen, gyengéden rábírni, hogy öltözzünk fel, mert különben megfázunk. Már túl vagyunk tíz-tizenöt perc alkudozáson az autóban, már kiszálltunk, nincs mit tenni, tomboló gyerek ide vagy oda, muszáj bemenni a benzinkútra. Bevonulunk nagy krokodilkönnyekkel és maximális hangerővel. Persze mindenki minket néz. A gyerekünk nem, hogy ordít, még menekülni is próbál az apja kezéből... Nem tudok nem arra gondolni, hogy úgy nézünk ki, mint akik most próbálnak elrabolni egy kisgyereket. Persze tudom, hogy az emberek többsége tökéletesen tisztában van a helyzettel – két kétségbeesetten küzdő szülőt és egy tankönyvet megszégyenítő módon kiborult gyereket látnak – ettől függetlenül borzasztó kellemetlen a helyzet.
Kétségbeesésünkben mindent megpróbálunk, de hiába – az érzelmi kitörés eléri a csúcspontját, és ilyenkor már nincs mit tenni – meg kell várni, amíg elvonul a vihar. Ezen nem segít már az egyébként hőn szeretett csokoládé sem. Nem kell neki. Hiába mustrálja apa végig a polcokat az üvöltő gyerekkel a kezében, hátha talál valamit, ami elcsendesíti a tombolást, semmi sem kell. Se édesség, se játék, se csillogó plüss... Aztán a legalsó polcon, ott egy rakás Barbie baba. Bingó. Na, nem mintha játszana bármelyik Barbie-val is, a kettő közül, ami már otthon van neki, de valami oknál fogva ennek a Barbie-nak most olyan varázsereje van, ami egy pillanatig gondolkodásra készteti a kiabálásban kimerült gyerekemet, s úgy tűnik, a háborgó lélek elcsendesül. Még sírós hangon tárgyal az apjával, hogy vajon melyik Barbie legyen, még csorognak az arcán a nagy könnyek, még kitart egy kicsit a tombolás, de végre látjuk a fényt az alagút végén. Szipogva, most már tiltakozás nélkül sétálunk Steffivel, a Barbie-val a kassza felé, ahol még egy ajándék csokoládés fánkot is nyerünk magunknak – hogy a krokodilkönnyek vagy az arcunkon tükröződő kétségbeesés és fáradság az oka nem tudom, de ezen a ponton nem is érdekel. Csak szeretnék már eltűnni innen valamelyik sarokba a sajnálkozó és ítélkező tekintetek elől.
Ahogy lesütött szemmel, kezünkben a szánalomfánkkal sétálunk a legtávolabbi asztal felé, máris ostorozni kezdem magam. Nem jó ez így. Nem így akartam megoldani ezt a feszült helyzetet. Azt hittem, ettől több trükk van a szülői tarsolyomban. Az asztalnál ülve, már nyoma sincs a pár perccel korábbi drámának. Miközben eszünk, kiderül mennyibe is került nekünk a békesség, ugyanis a nagy sietségben, hogy megnyugtassuk porontyunkat, nem néztük, mibe fáj nekünk Steffi, a Barbie. Ülünk hármasban az osztrák benzinkúton, s ízlelgetjük a borsos áron vásárolt nyugalmat. Vajon megérte-e? Persze, hogy meg. Viszont attól még azt gondolom, borzasztó helytelen az egész. A csokiban tocsogó szánalomfánkot végül én ettem meg. De ha már itt tartunk, Steffi sem kellett, mert a krokodilkönnyek és a sírás egyáltalán nem a Barbie-ról szólt. És talán éppen ez a felismerés nyugtat meg egy kicsit. A tény, hogy neki nem kellett az a fránya Barbie. Nekünk kellett. Valójában az történt, hogy egy Barbie-val vigasztaltuk a kimerült, érzelmileg felzaklatott és teljesen összezavarodott gyerekünket, mert már semmi más nem működött. Hogy jól tettük-e? Valószínűleg nem. De a szükség néha törvényt bont. És most egyszerűen csak elfogadom, hogy ezúttal szó szerint fizettünk a békéért és nyugalomért. S hogy mi lett a drágán vásárolt nyugalom sorsa? Fél órával később már én dajkáltam Steffit az anyósülésen, pár nappal később pedig a szegény sorsú gyerekeknek szánt karácsonyi játékcsomagban landolt. Azóta sem beszéltünk róla.
