Állok a bolt közepén és fogalmam sincs miért is jöttem be egyáltalán. Pedig listám is van – gondosan összeírt, nem túl terjedelmes. Egyik kezemben a teli kosár, másikban a telefonom – kis pipákat biggyesztek a már megvásárolt élelmiszerek mellé, az alkalmazás automatikusan kihúzza és a lista aljára száműzi a már beszerzett dolgot. Úgy tűnik, mindent megvettem, mégis ott a hiányérzet. Eleinte nem foglalkoztam vele, de mostanra tapasztalatból tudom, hogy nem a kosaramban kell keresnem a hiányzó elemet – ezt a valamit, ami miatt most hirtelen megtorpantam két sor között a bolt kellős közepén, nem most felejtettem el levenni a polcról. Ez a valami, ami a hiányérzetet okozza, eleve a listáról maradt le, s ha agyonütnek sem jut eszembe, mi volt az. Majd otthon. Vagy soha. Tudományos tény, hogy az anyaság megváltoztatja az agyi struktúrát. Nem vicc. Egyes nők, megtapasztalva a terhesség okozta agyi alulműködést – amit az angol találóan „agy-ködnek” keresztelt –, attól tartanak, kognitív funkcióikkal nincs valami rendben, bizonyára valami súlyos agyi elváltozás korai jele ez a mérhetetlen feledékenység, ami tényleg olyan sunyin és váratlanul ereszkedik le, mint a köd. Pedig a valóság az, hogy ez is egy teljesen normális várandóssággal járó tünet – még ha borzasztóan hátráltató és időnként bosszantó is a hétköznapokban. Sőt, az angolszász nyelvterületen neve is van a jelenségnek, mom brain (anya-agy) vagy baby brain (baba-agy) néven utalnak a tompult agyi működésre.
Napok óta ülök a mai szöveg felett és nem tudom eldönteni, írói blokk ez vagy simán csak anya-agy, általános a várandósággal járó agy-köd okozta mentális bénultság. Nem jönnek a szavak, amelyek pedig jönnek, pontosabban jönnének, azok meg sokszor nem jutnak eszembe. Néha annyira szánalmas ez az állapot, hogy nevetnem kell rajta. Pár napja csupán fél órámba telt mire felidéztem a nyelvem hegyén ragadt szót – szemléltetés. Egyszerűen sehogyan sem jutott eszembe. Hiába volt meg a fejemben a gondolat, hiába írtam körül, mi is az, amit mondani szeretnék, egyszerűen nem találtam szavakat. Elkönyvelhetjük, hogy ez az állapot semmiképpen sem tesz jót egy újságírónak. De nem csak a szavakkal küzdök – bár jelenleg ez a küzdelem a leginkább zavaró. Reggel megfőzöm a kávém. Elkezdem inni. A bögre felénél valami másba is belefogok, a kávém elfelejtem – ebben nincs semmi különös, máskor is előfordult már. Később megtalálom, beteszem a mikróba és felmelegítem, hogy a maradékot is melegen fogyaszthassam el. Aznap este, a szintén általam készített, s aztán elfelejtett teámat akarom újra melegíteni, mikor rátalálok a reggeli, azóta nyilván ismét kihűlt kávémra. Nyugalom, a teát nem felejtettem el meginni, a reggeli kávé azonban a mosogatóban landolt, pedig emlékszem, az a pár korty reggel irtó jólesett.
Persze azért néha szöget üt a fejembe, hogy mégis meddig normális ez az állapot? Számítottam rá, tudtam, hogy be fog következni, de akkor sem mókás, mikor az embernek egy órával a lakás elhagyása után jutnak eszébe olyan gondolatok, mint a „Vajon becsuktam-e az ablakot szellőztetés után?”, és a „Főzőlapot kikapcsoltam-e?”, a „Lakásajtót bezártam?”, „Úristen, hol a kulcsom, elhoztam egyáltalán?!”. De az is előfordult már, hogy a lányom tízórai nélkül küldtem el az óvodába, sőt egyszer-kétszer majdnem elfelejtettem, hogy bizonyos napokon korábban kell érte mennem vagy éppen máshol kell várjak rá, mint egyébként. Szóval, elgondolkodtam, mégis mi okozza ezt az irtózatos méreteket ölteni képes feledékenységet? S láss csodát, valójában kutatások bizonyítják, hogy várandósság alatt az agyunk működése megváltozik. Még hogy megváltozik! Olyan agyi területeken növekszik meg az aktivitás, melyek az érzelmi készségeinkért felelősek. Sőt, bármennyire is hihetetlen, a harmadik trimeszter idején csökken az agysejtjeink tömege, ami szintén magyarázattal szolgálhat mondjuk arra, miért felejtem el elzárni a csapot fogmosás után. Ha azt gondolná bárki is, hogy ez a tudományos magyarázat vigasztal, téved, mert olyan nyavalya ez, amire nincs orvosság. És, hogy még érdekesebb legyen a helyzet, ez az állapot hónapokkal szülés után is fennmarad, csak akkor már a várandósság idején használatos baby brain helyett mom brain, vagyis anya-agyként emlegetik, amit szintén a feledékenység és az általános agy-köd jellemez. Tulajdonképpen tehát nem arról van szó, hogy kihagy az agyunk. Egyszerűen csak máshol összpontosul a fókusz, más lesz fontos. Tehát nem azért nem jutnak eszembe olyan szavak, mint a „szemléltetés” vagy „disszonancia”, mert kezdődő Alzheimerem van (legalábbis remélem, nem), hanem mert a kisbabámnak semmi szüksége nem lesz ezekre a szavakra. Szeretetre, mosolyra, törődésre viszont annál inkább. S valószínűleg ezért is felejtem el meginni a kávémat, mert a kávézásnak semmi köze egy csecsemő gondozásához, bár nagyban elősegíti a feladat sikeres teljesítését, de ez most mellékes.
Szóval itt ülök és írok. Szenvedek. Erőltetem, így hát az egész olyan erőltetett. És elnézést, ha az, nem tehetek róla. A verbális készségeim agyterületei beszűkültek és még egy jó ideig azt hiszem így is maradnak. Tudományos bizonyítékom van az állapotomra, bár ez nem vigasztal. Hiába tudom, hogy ez normális, attól még ugyanolyan kellemetlen és fájdalmas, mint éjjel egyik felemről a másikra fordulni az ágyban, mert már ez a művelet sem egyszerű, s csak egyre nehezebb lesz. A várandósság alázatra tanít. Idejében közli a testtel és az elmével az új játékszabályokat. Le kell lassulni. El kell fogadni. Más tempóban múlik az idő. A napok hosszúak, a hetek rövidek, a hónapok elszállnak, de ami változatlan, hogy mindig hoznak magukkal valami új kihívást. Állok elébe, mert mi mást tehetnék? Közben egyre csak gyűlnek a listák a telefonomban – mit kell beszerezni, mit kell megcsinálni, kimosni, előkeresni... Remélem, nem felejtek el időnként rájuk nézni.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
