Február 28-án Szophoklész klasszikus drámáját, az Antigonét mutatta be az Újvidéki Színház társulata, Romano Nikolić rendezésében. A főszerepet Crnkovity Gabriella játssza, akivel a színészi lét mivoltáról és magáról az Antigoné előadásról beszélgettünk.
Az Antigoné egy érzelmi egyveleg. Szó van benne a nők helyzetéről, lehetséges és lehetetlen próbálkozásaikról, veszteségről és gyászról. Egy testvér, egy fiú, vagy a lány elvesztése, döntések és következmények. Antigoné – klasszikus dráma, kortárs köntösbe öltöztetve.
Hogyan csöppentél bele Antigoné szerepébe?
– Úgy kezdődött, hogy összehívtak bennünket, és két csoportra osztották a társulatot. A rendező a saját módszerével vezette végig a válogatót, ami úgy nézett ki, hogy megadta a feladatot, mi azt elkezdtük csinálni, és ő közben sorra odajött hozzánk, adott egy-egy instrukciót, de mi nem tudtuk, hogy kinek milyen feladat jutott, csak folytattuk a játékot, alkalmazkodva a helyzethez. Úgy éreztem, hogy mindenki 100 százalékosan teljesített. Ezután eltelt több mint egy hét, ekkor megtörtént a szereposztás, és a rendező közölte velem, hogy én leszek Antigoné. Ez nem egy megszokott szerepkiosztási folyamat, de ez a rendező nem ismeri eléggé a társulatunkat. Fényképen látott minket, de a szerepekhez nemcsak az arcot kereste, hanem a lelket is. Van olyan rendező, aki a színház vezetőségét kérdezi meg, vagy eljön megnézni néhány előadást, és az alapján dönt. Romano Nikolić nem a konkrét Antigoné szöveget használja, vagyis a történet alapjában ugyanaz, viszont olyan módon kortársiasította az egészet, hogy improvizálunk, és saját, mai nyelvezetünket használjuk. Természetesen elolvastuk a történetet, tudjuk, miről szól, egy adott jelenetben mit mondott a dráma szereplője. Először elkezdtük játszani, majd a rendező hozzáadott egy-egy feladatot, így lassan kialakult a szövegkönyvünk. Tehát nemcsak a szereposztás, hanem a próbafolyamat sem a klasszikus módszerrel történt. Egy ilyen fontos szerepnek nyilván örül az ember, de rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy ez nagy kihívás, és nagy felelősség is. Az motoszkált a fejemben, hogy vajon meg tudom-e csinálni? Mondhatjuk, hogy ez egyfajta bizonytalanság, de fontos hinni nemcsak a rendezőben, hanem önmagamban is. A rendező meg is kérdezte, hogy nem is örülsz? Mondtam, hogy természetesen örülök, de próbálok szerényen örülni.
Hogy tud megférni egy klasszikus dráma egy kortárs darabban?
– Ez nagyon izgalmas dolog. Én sem gondoltam volna, hogy ez működik majd ilyen módon. Vagyis az elején nem tudtam volna ilyen formában elképzelni. Hogy konkrét példát említsek, úgy kezdődik, hogy Kreón meghozza a rendeletet, hogy az ellenséget, aki a városra tör, nem szabad sem temetni, sem siratni. Ez a mi darabunkban is elhangzik, azzal, hogy ma nem királyok vannak, hanem elnökök. Vagy vegyük például az Antigoné és testvére, Iszméné közötti párbeszédet, amikor Iszméné megpróbálja rábeszélni testvérét, értse meg, hogy nem tehet a hatalom ellen. Antigoné azt mondja, márpedig neki erre szüksége van. Az alapszituáció marad, csak a régiesített hangzást változtattuk egy olyan párbeszéddé, ami bármelyikünk között megtörténhetne. Valójában csak kivettük belőle az akkori kor jellegzetességeit. Ez végigvonul az egész előadáson, és úgy látom, hogy tényleg működőképes.
Mesélj még kicsit a munkafolyamatról, honnan indult, hol tart most, és merre halad Antigoné alakja?
– Ami szintén különleges ennél a rendezőnél, hogy külön-külön bejöttünk egy interjúra. Ő és a dramaturg elmondták, hogy kérdezni fognak tőlünk bizonyos dolgokat. Magánemberként kellett válaszolni, de persze ők nem tudhatták, hogy a válaszunk igaz-e vagy nem. Tulajdonképpen azt mondunk, amit akarunk, annyit mondunk el, amennyit szerettünk volna. A kérdéssorozat valamilyen módon kötődött ahhoz a szereplőhöz, akit játszunk. A kérdésekre elsősorban a saját életem, a saját tapasztalataim alapján tudtam válaszolni. Így kezdődött a figura építése. Óvatosan mondom azt, hogy „figuraépítés”, mert a rendező is kiemelte, hogy most nem figurákat játszunk, hanem például vagyok én, mint Antigoné. Antigoné most az én testemben van. Használja a gondolataimat, a testemet, a reakcióimat, és ezzel dolgozunk. Tehát nem úgy építjük fel a figurát, hogy kitaláljuk, hogyan jár, hogyan beszél, hanem visszafelé. Antigoné én vagyok, belőlem van. Az interjú után kezdődtek az improvizációs gyakorlatok, amelyek úgy néztek ki, hogy páronként jöttünk be, és különböző feladatokat kaptunk. Én például Szabó Reginával jöttem, ő Iszménét játssza. Az első feladatunk az volt, hogy neki el kellett mondania, mit szeret, nekem pedig azt, hogy mit gyűlölök. Ebből próbáltunk összehozni egy jelenetet. Természetesen azt mondtuk, ami magánemberként eszünkbe jutott, de közben gondolnunk kellett arra is, hogy milyen szerepet játszunk. Ez nagyon összetett tevékenység volt, a rendező azonban nagyon jól tudta vezetni a színészeket. Sokat segített, hogy közben folyamatosan eszembe jusson még valami, amit hozzátehetünk, és nem görcsöltem azon, hogy jó-e az, vagy megfelel-e amit mondok, hanem ami ösztönösen kijött, az lett a jó. Egyébként az egész nagyon mély, lelki dolog. Az Antigonéban mindenkinek nagyon súlyos gondjai és szándékai vannak, a világ sötét és nehéz. Ezt színészként át kell érezni, ami néhány pillanatban nagyon félelmetes volt. A rendező ugyanakkor vigyáz is ránk, olyan értelemben, hogy ne használódjanak el az érzelmeink. Mindent óvatosan adagol.
Crnkovity Gabriella létezik-e a színész jelző nélkül, vagy a személyiséged részéhez tartozik az, hogy színész vagy?
– Ez főleg akkor érdekes, amikor dolgozunk egy anyagon, vagy egy olyan előadáson, ami nagyon sok odafigyelést és jelenlétet igényel. Természetesen néha ki kell kapcsolnom. Főleg, mivel anya is vagyok. Tehát amikor a gyerekemmel vagyok, a figyelmemet neki kell szentelnem, olyankor semmi más nem létezik, csak ő. Akkor épp nem az Antigonéval foglalkozom, de megtörténik az, hogy egy-egy pillanatra elkalandozok, de ez nem zavarja meg a mindennapjaimat. A színészi lét viszont segít például abban is, hogy a gyerekkel hogyan tudok játszani. Amikor arra van szükség, hogy a szerepemmel foglalkozzak, azt is meg tudom valósítani. Sikerült kialakítanom egy jól működő rendszert az életemben. Mindennap színész vagyok, mindennap én is vagyok, és mindennap anya is vagyok.
Hogy kezdődött a színészi pályád?
– Eredetileg sportoló szerettem volna lenni, mivel asztaliteniszeztem. Ennek köszönhetően jutottam el Zentára, és ott kezdtem színészkedni, egy amatőr színjátszó csoportban. Tehát az egyik hozta magával a másikat. Hiszem azt, hogy semmi sem történik véletlenül. Amikor elkezdtem a színészkedést, rögtön éreztem, hogy itt nincs visszaút, én ezzel szeretnék foglalkozni és a sport lassan háttérbe került. Utána jöttem Újvidékre. Hálás vagyok, mert úgy érzem, hogy jól választottam, ebben a szakmában tudok kiteljesülni. Nemcsak a színészetről beszélek, hanem az egész színházról. Akár hobbiszinten rendezni, vagy koreografálni, gyerekekkel foglalkozni.
Mi a célod, mit lásson a közönség amikor a színpadon vagy?
– Ez előadásonként változik. Elsősorban szeretném letisztult formában átadni a nézőknek az érzéseket. Hogy azonosulni tudjanak, amikor erre szükség van. Tehát, hogy azt érezzék, hogy akár ők is lehetnének azok a szereplők, akik a színpadon vannak, és ismerős számukra a helyzet, vagy maga az állapot. Hogyha van egy jó komédia, akkor nagyon szeretném megnevettetni a nézőket, vagy egy másik darabban élvezettel megríkatni. Mindenképpen szeretném kiküszöbölni a semmilyenséget. Tehát, ha valaki megnéz egy darabot, és úgy megy haza, hogy „hát jó, ezt úgy láttuk, de felejthető”. Ezt semmiképpen sem szeretném. Volt pár visszajelzés, ami iszonyatosan tetszett. Amikor azt mondta valaki, hogy egy adott jelenet nagyon megérintette. Aztán volt olyan, hogy valaki azt írta, hogy amikor egy előadásban a nagymamámról beszéltem, az nagyon jólesett neki, mert számára is pontosan ugyanezt jelenti a nagymamája. Bár meglepődtem ezeken az üzeneteken, nagyon tetszettek, mert nem feltétlenül tudok a nézőkkel mindig találkozni, nem mindenki jön oda és mondja el személyesen a véleményét.
Mi minndent gyúrtatok az Antigoné előadásba? Mit kell/kellene, hogy érezzen a néző mikor kimegy a nézőtérről?
– Megmutatjuk, hogy milyen a gyász, illetve hogyan lehet viselni, mennyire megy el az ember a végletekig, akár dühében, akár kétségbeesésében. Milyen volt gyereknek lenni, milyen a gyermek, és mi történik vele, ha felnő. Mi az, ami megmarad és mi az, amit elveszít önmagából. Milyenek a gyermeki álmok és mit valósítunk meg belőlük? Mi a háború következménye? Mi marad meg a földben? Minderre keressük a választ. Nagyon szeretem ezt a társulatot, nagyon jól együtt tudunk működni egymással. Régóta ismerjük egymást, de ha új emberek jönnek, nekik is nagyon örülünk. Úgy érzem, hogy tényleg mindenki lelkesen dolgozik a csapatban, az Antigoné rendezője pedig különösen jó hatással van a társulatra. Hálás vagyok azért, hogy a hideg, szomorú téli napokon jó hangulatot tudtunk teremteni a próbákon.
