Este fél tíz. Fekszünk az új, nagylányos ágyon. Ő már alszik, én még kicsit maradok, nem akaródzik felkelnem. Nehezen ment az elalvás. Hogy az új ágy-e az oka, esetleg a szünet utáni óvodához való újraalkalmazkodás, vagy egyszerűen csak ez a megfoghatatlan, láthatatlan fejünk felett lebegő érzés, hogy érkezik a változás, nem tudom. Annyi biztos, ő is tisztán érzi, hogy valami készül, és nem csak őt zaklatja fel. Nem csak ő érzékeli, hogy más lett kicsi szappanbuborék világunkban a felállás. Engem is nyomaszt a gondolat, hogy még egy kicsi és kipukkad ez a buborék, mert ebbe a jelenlegi kis burokban nem férünk el négyen. Aggaszt és közben izgalommal tölt el az ismeretlen kiszámíthatatlansága, na meg a közelsége is, mert tényleg nagyon közel van már az új időszámítás kezdete – egy gyerek helyett, kettő. Ölelem az elsőszülöttemet, közben fészkelődik méhemben a magzat, s tele vagyok érzésekkel. Ahogy nézem a békés, alvó arcot, fejembe kúsznak a képek az apró újszülöttről, aki volt, aki miatt anya lettem. Most meg itt fekszünk a nagylányos ágyban, készülünk, szokjuk az eljövendő világrendet.
Tény, hogy ez a három év úgy suhant el, mint a gyorsvonat, de nem akarok szentimentális közhelyeket puffogtatni arról, mennyire szomorú, hogy ilyen gyorsan múlik az idő. Igaz, hogy bizonyos értelemben tényleg elszálltak felettünk ezek az évek, velük egy-két világjárvány okozta teljes lezárás, néhány hónap kijárási tilalom, valamivel több hónapnyi bizonytalanság és talajvesztettség érzése, s ki tudja hány koronavírus-variáns. Az is igaz, hogy időbe telt, mire kicsit elvesztünk, majd – többé kevésbé – újra magunkra találtunk a szülőség sűrű útvesztőjében. Volt, amikor azt hittük, nagyon nehéz, de valójában akkor volt könnyű és később csak még nehezebb lett, vagy legalábbis máshogy lett nehéz. Szóval igen. Elrepült három év. Három évvel öregebbek, s remélem, annyival vagy legalább fele annyival bölcsebbek és okosabbak is lettünk. De nem akarok szomorú nosztalgiával tekinteni erre a három évre, főleg nem a tényre, hogy milyen tempóban suhantunk át rajta, mert most valahogy csigatempóban múlik az idő. Sőt néha olyan érzésem van, mintha állna, mintha nem változna semmi – mint a fekete lyukak eseményhorizontján, ahol, egy pillanatig megtapasztalható az örökkévalóság. És most az egyszer hálás vagyok ezért a lelassulásért. De tudom, hogy mindez csak a látszat, mert a fekete lyuk beszippant, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, még mindig csak a szélén állunk.
Félretéve a nehéz és némiképp sötét fizikai hasonlatokat, tudom, mi vár rám. Ezúttal tudom – valamelyest. Vaskos batyu ez a felelősség, hogy most nekem kell majd navigálni, nekem kell kézen fogni a kisgyermekem és átvezetni ezen a kihívásokkal teli időszakon úgy, hogy közben magam sem veszek oda a viharos vizeken. Mert arra számítok, hogy nem lesz egyszerű ez az átállás senkinek sem. És őszintén mondva, egyáltalán nem érdekelnek azok a hozzászólások és vélemények, melyek azzal próbálják eltusolni itt ezt a nehéz helyzetet, hogy nincs értelme túldramatizálni, hiszen előttem milliók estek túl hasonló tapasztalásokon. Tudom. Tudom, nem csak nekem van két gyermekem – sokaknak még több is van. Tudom, nem csak én vagyok kétségek között a szülőségemmel kapcsolatban, nem csak nekem vannak nehéz napjaim, nem csak én szenvedek majd kialvatlanságtól és kimerültségtől, s azt is tudom, hogy van, akinek ettől sokkal, de sokkal rosszabb. Egy ideje azonban tudatosan próbálom kizárni ezt a fajta mérgező pozitivitást, mert rajtam nem segít, ha másnak rosszabb, esetleg csak növeli a feszültséget bennem, táplálja az amúgy is kövérre hízott szorongásom.
Szóval az van, hogy tényleg hálás szívvel viselem most, hogy lassan múlik az idő, még akkor is, ha közben azért előfordul, hogy kétségek között vergődöm vagy elfog a türelmetlenség. Hálás vagyok, mert ezek az utolsó édes pillanatok, amelyeket csak a lányomnak szentelhetek. Ezek az utolsó hetek és napok, amelyek csak rólunk szólnak, és legfőképpen róla, aki még nem tudja, hogy ez a kiváltságos, osztatlan szülői figyelem, amiben nap mint nap sütkérezik, hamarosan kettéhasad – pontosabban inkább ripityára törik, mert lássuk be, egyszerű lenne az élet, ha nem terhelne bennünket más felelősség gyerekeinken kívül. De ebben a pillanatban, itt a most-ban még van időm. Most még van terem, még van lehetőségem csak rá figyelni, és én minden idegszálammal igyekszem arra összpontosítani, hogy a lehető legjobban csináljam. Mert a napjaim meg vannak számlálva – persze nem abban a gyászos, végzetes értelemben. De az igazság az, hogy hamarosan lezárul egy korszak – ketten lesznek, s én két különböző gyermek számára kell, hogy jó anya legyek, kétféleképpen. Hiszen minden gyereknek egy kicsit másféle anyára van szüksége.
Elsőszülöttemet dédelgetve, kicsit befelé is fordulok, mert nyakamon egy újabb identitásválság – érzem, már most küzdök vele. Még egy kicsi, és fiatal kétgyerekes anyuka leszek. Fiatal, kétgyerekes anyuka, aki majd úgy vágyik a szabadságra, ahogy a víz alatt küszködő a levegőre. Fiatal és tervekkel, vágyakkal teli kétgyerekes anyuka leszek, akinek muszáj lesz megbékélnie a tudattal, hogy lesznek dolgok, amik nem mennek. Elfogadás, elengedés – ezt a két fogalmat hozom magammal eddigi utamról, s dolgozom bele mélyen a testembe és a lelkembe. Elfogadok és elengedek. Búcsúzom. Búcsúzom az egygyermekes léttől. Búcsúzom az anyától, akivé három év alatt lettem. Búcsúzom – legalábbis egy időre – kitűzött céloktól és álmoktól, melyeket ez idáig dédelgettem. Búcsúzom a tükörből visszatekintő szempártól, mert tudom, egyre több ráncot kanyarít majd köré a fáradtság és kimerültség. Mert tudom, lesz egy rövid időszak, amikor többször áztatja majd könny, mint szeretném. Búcsúzom a hatalmasra nőtt pocakomtól, s búcsúzom a magzattól, akit eddig ismertem, mert tudom, amint a világra jön, teljesen más lesz, mint amilyennek elképzeltem. De nincs ebben semmi szomorú. Megért bennem, megérkezem lassan az új szerepembe. És mikor visszatekintek majd erre a három évre, az egygyermekes anyalétre, szememből visszaköszön a hála, öröm és szeretet.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
