Az alapoktól a színpadig

A művészet világában néha felbukkannak olyan tehetségek, akiknek sokoldalúsága és elkötelezettsége valóban kimagasló. Mozetić Adrián egy ilyen egyéniség, aki a zene és a színház terén hódít, és elhivatottan követi a művészet útját.

Hogyan talált utat az életedbe a zene?

– Az általános iskolában már részt vettem énekversenyeken, amelyeken többször is helyezést értem el. Azonban az ötödik osztályban, egy időre megunva az egészet, szüneteltettem az éneklést. Tizennégy-tizenöt évesen kezdtem újra, amikor az anyukám elkezdett orgonázni a templomban. Ekkor már érettebb volt a hangom, és képes voltam klasszikus egyházi darabokat is énekelni. Sikerült felvételt nyernem az újvidéki Isidor Bajić Zeneművészeti Iskolába. Az alapfokú képzést két év alatt sikeresen befejeztem, majd a középiskolában egyszerre két szakot választottam: zeneelméletet és szólóéneket.

Anyukád zongoraművész, és az ő hatására kezdtél el újra énekelni. Miként élted meg, hogy egy zenei beállítottságú családban nőttél fel?

– Amikor elhatároztam, hogy komolyan foglalkozom a zenével, és anyukám is látta, hogy valóban így gondolom, ő is teljes mértékben támogatott abban, hogy megvalósítsam az álmomat. Mindenben segített, nagyon sok alkalommal ő kísért zongorán. Bármilyen verseny közelében voltam, mindig biztosított zongorakíséretet.

Mi mindent tanultál az alap- és középfokú zeneiskolában?

– Az alapfokú képzésnél valóban az elejétől indultam. Megtanultam a helyes légzéstechnikát, valamint azt, hogyan érjem el, hogy a hang előre szóljon. Kezdetben még nem énekeltem operadarabokat, mivel azok technikailag nagyon nehézek, inkább olyan régi mesterek, zeneszerzők műveit gyakoroltam, mint például Scarlatti. Az alapfok után a középiskolában sok új dolgot tanulhattam, különösen azért, mert párhuzamosan két szakra, ének-hangszeres irányzatra, valamint elméletre is jártam. Nagyon erős alapokat kaptam, és fantasztikus tanárok segítettek. Kimondhatatlanul élveztem például a harmónia tantárgyat. Persze voltak olyan részek, amelyeket kevésbé szerettem, ilyen volt például a kontrapunkt. Ezt a tantárgyat továbbra is ritkán használom, viszont a harmónia ismerete az, amit nap mint nap alkalmazok. Például amikor egy operát kísér a zenekar, nagyon hasznos ez a tudás, mert segít felismerni a hangnemváltásokat.

Biztosan nagy kihívást jelentett számodra egyszerre két szakon tanulni. Hogyan birkóztál meg vele?

– Voltak olyan tantárgyak, amelyek megegyeztek a két szakon. Az elméleti tárgyakat mindig az úgynevezett „teo” osztállyal hallgattam, mivel ezeket egy kicsit komolyabban tanultuk, mint a hangszeres irányzat hallgatói. Emellett a szólóének szakon volt például lapról olvasás, és természetesen fő tantárgyként az éneklés.

A középiskola után merre terelődött az utad?

– A középiskolában részt vettem egy versenyen, ahol találkoztam a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Kar tanszékvezetőjével. 2019-ben felvételt nyertem ide, és egy kínai férfi tanárhoz kerültem. Az éneklésnél rendkívül fontos, hogyha férfi hanggal rendelkezel, akkor férfi tanítson, mert más módon működik a hangképzés. Mivel a tanárom nem beszélt magyarul, angolul tartotta az órákat. Ezért jól meg kellett erősítenem a nyelvtudásomat is. Eleinte nem volt könnyű, és sok félreértés volt közöttünk ebből adódóan. Azonban négy év elteltével már gördülékenyen tudunk együtt dolgozni.

Említetted, hogy nagyon jó alapokat kaptál a középiskolában. Mesélj kicsit az egyetemi éveidről is!

– Az egyetemi évek kezdetén számomra furcsa volt például a szolfézs tantárgy. Magyarországon a Kodály-módszert alkalmazzák, amelynek során minden elemzés C-dúrban vagy a-mollban történik. Számomra nehézséget jelentett átállni erre a rendszerre, de szerencsére a tanárom túlságosan nem erőltette. Érdekes az is, hogy az Isidor Bajić zeneiskolában olyan erős alapokat kaptam a harmónia terén, hogy az egyetemen nagyrészt nem tanultam semmi újat. Magyarországon például csak a diatonikus modulációt tanították, míg nálunk a kromatikus moduláció is szerepelt a tantervben. Emellett a középiskolában szinte minden órán zongorázni kellett, itt pedig nem.

Az egyetemi évek után hol sikerült elhelyezkedned?

– Sajnos a tanulmányaim közben tört ki a Covid-járvány, így a második évemet teljes egészében otthon töltöttem. Ez jelentős kiesést jelentett, és nem volt alkalmam koncertezni sem. A harmadik évem elején lehetőség adódott arra, hogy csatlakozzam a Szegedi Nemzeti Színház énekkarához. Kikértem a tanáromnak a véleményét erről, hogy szerinte érdemes-e megpróbálnom. Teljes mértékben támogatott, így részt vettem a meghallgatáson. Sikerrel jártam, és 2021-ben felvettek a színházba, ahol azóta is dolgozom. Az idén már kisebb szólókat is kaptam lehetőségként.

Melyik volt eddig a kedvenc szereped vagy a kedvenc darabod?

– Egy nagyon kedves emlékem volt a tavalyi színházi koncertünk, ahol mindenki szólóban vagy csoportosan lépett fel. A kollégáimmal aTurandotból előadtuk a három miniszteri tercettet. Ebben a jelenetben három miniszter szerepel, ők pingpong és punk stílusban éneklik a Turandotra vonatkozó véleményüket. Szerintem ez volt az egyik legjobb élményem, amikor hármunknak sikerült ezt a tercettet előadni a koncerten.

Hogyan definiálnád a művészetet, és mit jelent számodra?

– A művészet az ember életében mindig mást jelent. Amikor még fiatal voltam, szűklátókörűen csak a zenében láttam a művészetet, mert kizárólag ez iránt érdeklődtem. Azonban amikor elkezdtem a színházban dolgozni, rájöttem, hogy a művészet nemcsak a zene és az ének, hanem például a színjátszás is. Emellett a látvány, a díszlet is nagyon fontos számunkra, operaénekesek számára. Sok operettben a tánc is része a feladatkörünknek, és ez mi más, ha nem művészet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük, milyen sok mindent vagyunk képesek csinálni művészként, nemcsak énekelni, hanem prózát mondani, táncolni, és még sok minden mást.

Mik a jövőbeli céljaid?

– Először is szeretném befejezni az egyetemet. Jelenleg elsőéves vagyok a mesterképzésen, ez Magyarországon két évig tart. Tudom, hogy gyorsan elrepül majd ez az idő, de szeretnék minél többet fejlődni, a lehető legtöbb tudást magamba szívni.