– Anya... tudom, hogy te nem szereted, és meg is értem, hogy miért… Amikor múltkor beszéltél róla, akkor elmagyaráztad. Elhiszem, hogy féltesz, és tudom azt is, hogy miért. De mégis: kérdezhetek tőled valamit? – kezdett bele a fiam a mondandójába egy alkalommal, amikor elhívtam magammal egy útra.
Topolyára kellett ugyanis mennem, a lányom középiskolájába. Közben pedig egy olyan hét közepén voltunk, amelyen nem igazán sikerült összehangolnunk a munkám az iskolai kötelezettségeivel, így viszonylag kevés szabadidőt töltöttünk együtt. Kérte is, hogy az utazás ideje alatt beszélgessünk egy jót. Nekem is efelé hajlott a szívem, ezért is hívtam magammal. A téma hosszas felvezetése azonban nem jellemzi a fiamat, így sejtettem, hogy most egy komoly alkudozásba kényszerülök.
– Mondjad, kisfiam, mit szeretnél?
– Háááát… Tudod, hogy a múltkor voltam a Dominiknál játszani. Neki vett az apukája egy kis motort – kezdte lassan és óvatosan a fiam, majd a beszédtempója a szóban forgó járművet is megszégyenítően hirtelen sebességet váltott. – De ez nem olyan veszélyes, mint a nagy motorok, meg ki is próbáltam, nem estem el vele, és tudtam is hajtani, és nagyon jó érzés volt. Nem mentünk a nagy útra, csak a kis utcában hajtottuk, és… és… és… – váltott vissza a fiam elsőbe. – Nem kell az elektromos roller sem. Inkább egy motort szeretnék...
Nagy lélegzet. Most türelemre van szükség. Beszélgetéseink folyamán ugyanis már sokszor esett szó arról, hogy a közlekedésben miért kell óvatosnak lenni, mik a veszélyek, és hogyan kell viselkedni a saját és mások biztonságának érdekében. A nővére kalandozásait követően pedig annak is fültanúja lehetett a fiam, hogy mennyire vonakodok a motorozástól. A két kerék nem négy kerék – hallhatta tőlem sokszor, hosszas magyarázattal körülkerítve. Ezek folyamán pedig nem rejtettem véka alá azt sem, hogy hány barátom, ismerősöm lett motorbaleset áldozata: önhibájukon kívül. Így már fejből fújják a gyermekeim az álláspontom: nem bennetek nem bízom, hanem abban, aki szembe jön.
Ugyanakkor nem szeretném kizárólagosan tiltani sem a próbálkozásokat. Meggyőződésem ugyanis, hogy a legvonzóbb a tiltott gyümölcs. Azt pedig egyenesen rühellem, ha elhallgatnak előlem bármit is a csemetéim, vagy netalán hazudnak. Nos: nálam ezért az egy dologért jár azonnali büntetés, magyarázkodási lehetőség nélkül. Így igyekszem méltányolni azt, ha akkor is hozzám fordulnak a kívánságaikkal, kéréseikkel és óhajaikkal, ha tudják, hogy nem okvetlenül egyezek azok megvalósulásával.
Másrészről viszont eszembe jutottak a lányom szavai. Nem igazán emlékszem, hogy mikor és mi kapcsán merült fel a téma, de az megragadt a tudatomban, amikor azt mondta, hogy „ha a Dávid akar majd egyszer motorozni, akkor ne tiltsd, anyu, mert annak nem lesz jó vége”. Akkor is, és most is egyezek vele. A fiam találékonysága, kitartósága és állhatatossága ugyanis párját ritkítja. A férjem szerint ő az a gyerek, akit „ha kiküldünk az ajtón, bejön az ablakon”. Így vagy úgy, ma vagy holnap, de megtalálja a módját annak, hogy véghez vigye akaratát.
Ennek számos jó oldala is van. A lányommal ellentétben ugyanis képes évekig gyűjteni arra, amit meg szeretne venni. Nála szembesültünk először azzal, hogy akkor sem szabad fejbólintással elintézni a kérelmeit, ha századszor ismétli meg azokat. Mert egy biccentés is jóváhagyást jelent számára, és már szaporodnak is a szülinapra, bizonyítványosztásra, búcsúra kapott összegek a takarékos-pénztárcában, ahova a szerepléseiért és eredményeiért kapott keresete is kerül. Így általában egy év alatt sikerül neki összegyűjtenie egy nagyobb összeget.
Így történt az is, hogy a méretes, fémvázas medencének a vásárlásakor öcsi jóval mélyebbre nyúlt a pénztárcájába, mint nővére. Mi ugyanis előzőleg megvettük nekik a kisebbet, így a nagyobb élvezetet már önmaguknak kellett biztosítani – ez volt az akkori alku. Azt a kitartó kérlelgetést sem felejtem el, amikor a régi kerékpárját újra cserélte volna. A korábbi is jó szolgált, de a fiam nagyobbat, „menőbbet” szeretett volna. Az alkudozás ebben az esetben több szinten is megtörtént: megvártuk a bizonyítványt, majd a német bicajokat árusító bácsival kiegyeztünk, hogy átveszi tőlünk a szintén nála vásárolt régi járgányt. A különbséget pedig Dávid fizette.
Így még ugyanazon a nyáron megvehette a trambulint is: határtalan örömmel számolgatta ugyanis, hogy a budapesti kiruccanásunkkor kapott szülinapi pénzzel kiegészítve már megvásárolhatja az áhított ugrabugra szerkezetet. Soha sem felejtem el, amikor az üzletből kiérve rájöttünk, hogy a hatalmas doboz lefektetve nem fér el az autónk rakterében: a rakományt kénytelenek voltunk az ülés támlájára csúsztatni. Így a középen ücsörgő Dávid hol a nenája vállán, hol pedig anyósom ölében kuporodva „élvezte” a háromórás utat. Az öröm akkor teljesedett ki, amikor a barátaival először birtokukba vehették a kertünkben felállított szerkezetet. Megjegyzem: azóta is nagy kedvenc a trambulin.
A kívánságok pedig egyre nagyobbak és értékesebbek. Már a legutóbbi karácsonyi ajándék is alku tárgyává vált: egy évig könyörgött azért, hogy a laptopja és a telefonja mellett megkaphassa az X-boxot is. Kiszámoltuk hát, hogy mi mekkora összeget szánnánk a karácsonyfa alá. Ehhez ő hozzátette az összegyűjtött pénzét, és láss csodát: egy használt játékmasina csak kijött belőle. Bár előtte nehezményeztem a digitális játéktárak halmozódását, az újonnan beszerzett gépezet mégsem vált mumussá. A barátaival csak akkor találkozik a virtualitásban, ha otthon mindenki elvégezte a feladatát. A személyes összejöveteleken továbbra is fociznak, bújócskáznak vagy éppen társasjátékoznak. Sok élvezetes családi és baráti estét is eltöltöttünk Dávid szobájában azzal, hogy az apukák versengtek fiaikkal, vagy épp anyukák ügyetlenkedtek lányaik ellen.
Mindezek után hogyan ítéljem el teljes mértékben a kéréseit? Akármennyire viszolyogtam a motortémától, tudtam, hogy kizárólag alkuval jövök ki jól az egészből. Így este apával is egy asztalhoz ültünk: megegyeztünk, hogy az idén még maradjunk az előző kívánsága mellett, és az összegyűjtött pénzéből vegye meg a korábban áhított elektromos rollert. Ezt ugyanis jobban ki tudja használni, mint azokat a kismotorokat, amelyeket még bejegyeztetni sem lehet. Pár év múlva pedig levizsgázik, és közösen vásárolunk egy motort, amelyet a közlekedésben is lehet használni.
Az észérvek hatottak. Az alku ára az volt, hogy már múlt szombaton el kellett hozni az üzletből az elektromos rollert. De hát, ez van: a valamit valamiért elvet a mai napig nem tudjuk kikerülni sem a nevelésben, sem pedig az életben. Úgy látszik, az alkuk az emberiség mozgatórugói.
