Nagyjából másfél éve voltunk szülők, mikor a férjemnek, aki a beteg gyerekünkre hivatkozva lemondott egy találkozót, azt javasolta egy ismerős, hogy kérjen tőlem sűrűbben kimenőt. Kimenőt – mintha a párom legalábbis kényszerből aggódott volna a gyermekünk egészségéért. Mintha a szülőséggel járó feladatok és felelősség nem osztott teher lenne, vagy legalábbis kellene hogy legyen apa és anya között. Mai napig rácsodálkozom az anya-apa kettős mércére, mely láthatatlanul szövi át a társadalmunkat, mégis lépten-nyomon beleütközünk. A világon szinte mindenütt magától értetődő, hogy a két szülő közül általában az anyából lesz a család alapértelmezett gondozója, aki mindenki más testi és lelki jólétéről gondoskodik. Az apa pedig lehet akármilyen odaadó, vagy sem, egyszerűen úgy tűnik, sokkal szabadabban mozoghat az életben – vagy legalábbis az, amit csinál, amit társadalmilag elvárunk tőle, hogy apaként megtegyen, kevésbé köti őt a gyermekéhez, mint az anyát. Ellenérvként természetesen felhozható, hogy az apákat a családfenntartó szerep köti gúzsba, s nem fair, hogy azért kritizáljuk őket, mert a munka mellett nincs idejük igazán kivenni a részüket a gyerekekkel és a háztartással kapcsolatos teendőkből. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a családfenntartó anyát nem mentjük fel a házimunka és a gyereknevelés alól, csak azért, mert főállásban dolgozik – anya legyen akármennyire is leterhelt, mindig készenlétben áll.
Alapértelmezett szülőnek lenni nem is a feladatok mennyisége miatt nehéz, hanem a mentális teher miatt, amivel ez a túltelített szerep jár. Minden családban van egy felelős személy, általában az anya, akitől azonnali megoldást várunk még az olyan apró problémákra is, mint az, ha valaki nem találja a zoknija párját, vagy az, ha valaki másnak éppen indulás előtt öt perccel jut eszébe, hogy az ing, amit felvenne, még nem lett kivasalva. Bár vannak kivételek, a legtöbb esetben mégis bizton állítható, hogy a nőkből válik alapértelmezett gondozó, felelős családi ügyintéző. Ezzel most nem a férfiakat szeretném minősíteni, vagy az apákat ostorozni, amiért nem segítenek kicsit többet. Egyszerűen csak különösnek találom, hogy legtöbbször a nő az, aki ápolja a beteg gyereket, aki főz, akinek köszönhetően mindenkinek van mit enni és magára venni, mielőtt elhagyja a házat, ami általában nagyrészt szintén ennek a személynek a jóvoltából tiszta és rendezett. És azután nyilván az is egy érdekes kérdés, hogy miért tartjuk magától értetődőnek ezt a rengeteg, sokszor észrevétlen törődést, s miért gondoljuk még mindig, hogy az apáknak előbb jár a kimenő, vagyis a gyerekek és az otthon gondozása alóli kibúvó, mint az anyáknak, akik általában tartják a frontot.
Tagadhatatlan, hogy a gyermek érkezését követő első év egy olyan időszak, mikor ideális esetben valóban az anya az, aki legtöbb időt tölti gyermekével. Talán ez az egyetlen olyan időszak, amikor az otthoni kötelezettségek terhei egy időre eloszlanak a két fél között, vagy, más külső segítség híján esetleg túlnyomórészt a férjre hárulnak. Akárhogyan is alakulnak ezek a kaotikus első hetek, végül leginkább az anya marad otthon a babával, az apa pedig a rövid otthon töltött idő után, feltéve, hogy egyáltalán van lehetősége otthon maradni, visszamegy dolgozni. Ettől kezdve anya újra megnyeri magának az első számú gondozó szerepét az összes házimunkával együtt. Az apák pedig hazaérve a megszokott mókuskerékből valahogy kikapcsolnak, s egyszerűen nem látják meg sem a csetrest, sem a mosatlan ruhahalmot, sem azt, hogy anya már egy hete nem mosott hajat, mert nem volt ideje. Rövid időn belül szépen visszarendeződünk a korábbi szerepleosztásba, s valamiért abban a hitben élünk, hogy ez így mindenkinek jó – mindenkinek, kivéve a család alapértelmezett gondozójának. Mégis meggyőződésem, a legtöbb esetben nem arról van szó, hogy a férjek nem akarnak segíteni, nem akarnak részt vállalni a gyerekek és a háztartás körüli feladatokból. A szituáció ennél árnyaltabb. Hogy a legtöbb családban az anyából lesz az alapértelmezett szülő, inkább saját családunkból magunkkal hozott, tanult viselkedés. Egyszerűen csak arról van szó, hogy évtizedeken, évszázadokon keresztül a férfiaknak elég volt a munkára és a család eltartására fókuszálni – minden más valahogy nélkülük is megoldódott, a helyére került. Csak arról van szó, hogy még manapság is ritkán fordul elő, hogy a fiú gyerekektől elvárjuk, kiskamasz korukra megtanuljanak főzni, besegítsenek a takarításba, s tudják, mi hol van a házban, hogy mire azután felnőnek, természetes legyen nekik, hogy ezekből a feladatokból is kérés nélkül veszik ki a részüket. Ezért nem is meglepő, hogy azokból a fiú gyerekekből, akik után mindig is az anyjuk pakolt el, olyan férfiak lesznek, akiket abszolút nem zavar, ha a tiszta és összehajtogatott ruháik napokig várnak arra, hogy végül valaki elrakja őket oda, ahová valók, a szekrénybe.
Természetesen az, hogy örökölt mintákat viszünk tovább, nem ment fel bennünket a változtatás felelőssége alól, noha a szüleinktől és nagyszüleinktől tanult viselkedést nem könnyű felülírni. Sokunk nagyszüleinél még teljesen hétköznapi látvány volt, hogy kora reggel a nagymama készítette ki nagyapa számára a ruhát, s még azelőtt megjárta a piacot, hogy reggelire került volna a sor. Apáink és anyáink is ezt tanulták, s ha nem is pontosan ugyanúgy, de ezt adták tovább nekünk is. Úgy tűnik hát, hogy a legtöbb férfi talán öntudatlanul is felmenti magát, ha az otthoni teendőkről van szó, hiszen megszokták, hogy a dolgok általában „maguktól” is rendeződnek, a helyükre kerülnek. Mi értelme hát megpróbálni kipakolni a mosogatógépből, ha előbb-utóbb úgy is a szekrényben kötnek ki a tányérok és edények, s idővel a lakás is tiszta lesz, akkor is, ha ők nem tesznek semmit ennek érdekében? Legyen az nő, vagy férfi, alapértelmezett gondozónak lenni nem egyszerű, ráadásul könnyű beleesni abba a hibába, hogy megunva a könyörgést és a noszogatást, inkább magunk végezzük el az adott teendőt. Mert nyilván ezt is jól megtanultuk – egyszerűbb magunk csinálni, mint folyton számon kérni. Pedig érdemes néha kivárni, letenni az igát – az elveszett zoknik idővel előkerülnek, aki nem gondolkodott idejében, az meg legfeljebb gyűrött ingben megy munkába. Az alapértelmezett gondozónak is jár a kimenő.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
Nyitókép: Illusztráció/Johnny Greig
