Sajnos továbbra is tanúi vagyunk annak, hogy a vajdasági magyar fiatalok egy része az általános vagy a középiskola elvégzése után elhagyja szülőföldjét. De azt is látjuk, hogy bárhova is kerülnek, helytállnak. Ezt a nagybecskereki Lukács Áron példája is alátámasztja, aki a szegedi Juhász Gyula Pedagógusképző Kar televíziós műsorkészítő szakán diplomázott, a diplomafilmje pedig a legjobb osztályzatot kapta.
Áron Újvidéken született 2002-ben. Óvodába Nagybecskereken járt, majd a helybeli Sonja Marinković (egykori Messinger) Általános Iskolában kisérettségizett. Ezután jött az első dilemmája, hogy merre tovább. Végül is a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium mellett döntött, de elvégzése után újabb útkeresés következett.
– Nagyon sokat gondolkodtam a gimnázium után – pihentem is egy évet –, hogy merre menjek. Úgy volt először, hogy mentős leszek. Aztán megláttam ezt a televíziós műsorkészítő szakot, és tekintettel arra, hogy édesapám is televíziós operatőr, úgy gondoltam, hogy ezt kellene nekem is folytatnom. Valójában egy kétéves képzésről van szó, amiben benne van az operatőri munka elsajátítása, a vágás és a szerkesztői munkakör is. A tanulási folyamatban nagy hangsúly van a gyakorlati munkán. Egy féléven keresztül gyakorlaton voltunk. Egy portfóliót kellett készítenem, és abba hét anyagot csinálni. Hírek, tudósítások, riportok, ismeretterjesztő anyagok mellett egy fő anyagot, a diplomafilmet kellett elkészíteni – meséli Áron.
Nem véletlenül esett a választása a díjazott témára. Ugyanis a természet fotózásának és filmezésének több évtizedes hagyománya van a Lukács családban. Áron nagyapja, Sándor, édesapja, Attila és a nagybátyja, Zsolt is hivatásos természetfotósok, elhivatott természetvédők. Alapítói az Egretta Természetfotós Csoportnak. Számos fotókiállítást és előadást tartottak, természetvédelmi kiadványok szerzői is. Mert, mint hangsúlyozzák: gyerekeink jobban ismerik Afrika élővilágát, mint a saját környezetüket.
– A diplomamunkámnak A természet mint örökség címet adtam. Az volt a célom, hogy magába foglalja a családomnak a természet iránti, évtizedek óta tartó vonzódását, az azzal kapcsolatos felhalmozott örökséget. Lényegében ismeretterjesztő filmet készítettem az Egretta Természetfotós Csoportról, amibe szerepelt édesapám és nagybátyám is. A munkafolyamat fél éven át zajlott, május végéig, és sok munkával, szervezéssel járt. Én Szegeden voltam, édesapám Nagybecskereken, nagybátyám pedig Bécsben él és dolgozik. De sikerült időben elkészíteni, és mint később kiderült, munkánk nem volt hiábavaló. Most eszembe jutott, hogy 8-9 éves koromban mindnyájan kimentünk a Delibláti-homokpusztára. Nagyagyapám is velünk volt. Nagyon sok mindent megmutatott. A madarakat, mindent, ami elénk tárult. Nagyon szerettem a nagyapámat, de ő sajnos 2019-ben meghalt, lassan már öt éve. Akkor nyilván még nem hitte volna, hogy azzal fogok foglalkozni, amit ő is nagyon szeretett. Sajnos nem láthatta meg azt, hogy végül is ezt fejeztem be, s ezzel értem el komoly eredményt. De föntről biztos látja, úgyhogy ez megnyugtat.
Hogyan fogadtad a bizottság döntését?
– Nyilván mindenkit jó érzéssel tölt el az elismerés, amit a munkájáért kap. Annak is örülök, hogy a filmemen keresztül ezek szerint átjött az üzenet: „A természet mint örökség”, s ebben benne van a természet és a család is. Hét, Szegeden és a környékén működő televíziónak az igazgatója nézte meg a filmet, és adott róla értékelést. A három legjobbnak tartott filmet küldték el a zsűrinek, és a pontszám alapján úgy döntöttek, hogy az enyém az első helyezett. Ez nagyon megtisztelő érzés volt, részben azért is, mert nem a tanárok döntöttek, akik már ismertek minket két éven át, hanem szakmabeli személyek, akik abszolút nem tudják, hogy ki az a Lukács Áron.
Megtörtént a díjátadó, a napokban átveszed a diplomát. Mik a további terveid?
– Most, hogy visszajöttem Szegedről, édesapámmal egy természetfilmen dolgozunk. Járunk ki forgatni, közben 10–12 év nyersanyagát is át kell nézni. Ebből szeretnék igazából megélni, azt csinálva, amit szeretek. De persze szívesen dolgoznék televíziónál is, ami viszont behatárolná az időmet, amit a természetfilm készítésére tudnék szánni. A filmben Vajdaság vadvilágát szeretnénk átfogóan bemutatni. Mert még sok a feltárni való. Kezdve a madaraktól, a növényeken, a tájegységeken át mindent bele szeretnénk foglalni, és megmutatni azt, hogy itt, Vajdaság területén is jelentős a vadvilág, amit az emberek sajnos se nem őriznek, se nem becsülnek meg kellőképpen. A legeldugottabb helyen is találni szemetet, a madarak fészkében pedig egyre több a műanyag, a fák kérgét autólakkal lefújják. Szennyvizet látni a puszta közepén. Az emberi tevékenység rossz példája az is, hogy csatornázással kiszárítják a pusztát.
Hogy néz ki egy természetfotós/természetfilmes napja?
– Hajnali három-négy óra körül indulunk az adott helyre, ami plusz egy-két órát jelent. A természet ilyenkor ébred, a madarak hat és kilenc óra között a legaktívabbak. Utána ők is pihennek, tíztől pedig már meleg van. Közben nagyon türelmesnek kell lenni. Mert amikor találunk egy fészket, akkor sem lehet azt egy óra alatt lekamerázni vagy lefotózni. Napokat kell oda kijárni. Megvárni a fióka növekedését, amikor a szülők etetik a fiókákat – azt kivárni. Mikor kicsik, akkor többször etetnek, mikor nagyobbak, akkor jó, ha bejön óránként egyszer a szülő, és olyankor már örülünk, hogy van róla fotó vagy videó. Úgyhogy ez viszonylag nehéz feladat. Ráadásul a fölszerelést is cipelni kell. De így, hogy most már ketten folytatjuk ezt édesapámmal, így könnyebb neki is, meg nekem is. Közben tovább tanulok tőle, amit remélem, hogy a jövőben hasznosítani tudok. Hétköznap szoktunk terepre járni, ugyanis szombaton és vasárnap többen vannak a természetben. Tüzet gyújtanak, hangoskodnak, szól a zene – a madarak meg elhúzódnak. Az is gondot okoz, hogy megnehezült a bejutás az egyes területekre, azzal a megindoklással, hogy magánterület. Hogy az épülő kínai gumigyár és más, hasonló beruházások okozta veszélyekről ne is beszéljünk.
Ilyenkor minden fiatalban felvetődik a kérdés: menni vagy maradni?
– Nagybecskereki osztálytársaimnak talán a negyede maradt itthon. A szülőföldem itt van Szerbiában, és mindig is szerettem itthon lenni. Viszont a következő időszakban nagyon sokat fogok Budapesten (ott él a nővérem) tartózkodni, meg Magyarországon is, hogy megérezzem azt, hogy hol a legjobb. Itthon van a család, viszont Szegeden már nagyobb a társaság, és több a munkalehetőség is. Kettős érzés van bennem, és nagyon nehéz most dönteni.
