Jugoszlávia legnagyobb titka: a Tito-bunker

Amikor a hidegháború idején Tito kapcsolata megromlott Sztálinnal, kénytelen volt a stratégiailag fontos fekvésű Hercegovinában három földalatti bázist építeni. Ezek a sópliti Lora haditengerészeti központ, a Bihać melletti Željava reptér a hegy gyomrában és a Konjichoz közeli ARK hadiparancsnokság. E három létesítmény mai árfolyamon 40 milliárd amerikai dollárba került. Ha egyszer megnyílnak a JSZSZK idején titkosított katonai archívumok, kiderül, hogy valóban 26 ilyen építmény volt-e Jugoszlávia területén. Ha egyáltalán léteznek dokumentumok róluk.

A Neretva partján áll, ha nem is a világ legdrágább házikója, de a valamikori Jugoszlávia legdrágábbja. A takaros kis épület garázsán keresztül 4,5 milliárd amerikai dollárt (mai árfolyamon 10 milliárdot) talicskáztak keresztül – szó szerint. Első ránézésre egy takaros kis háznak tűnik a Zlatar hegy lábánál. Pont olyan, mint amilyeneket a hetvenes években a hegyvidéken építettek. Az épület hátsó falán viszont egy 1,2 méter vastag páncélajtó nyílik egy szupertitkos világba. A 600 m hosszú földalatti alagútrendszer 26 éven át épült, 1979-ig, 6900 m² területű, és úgy tervezték, hogy atomtámadás esetén a JSZSZK katonai vezetésének 300 tagja fél éven keresztül innen irányíthassa az országot. A létesítmény kibírt volna egy 20 kilotonnás atomcsapást (a Hirosimára ledobott bomba 15 kT erejű volt).

A Konjic melletti létesítmény 12 blokkra oszlik. Legmélyebb és legvédettebb pontja 250 méterre van a bejárattól, és 300 m mélyen a hegy gyomrában. Itt alakították ki az Öreg rezidenciáját és a legfontosabb központokat. Huszonegy különböző rendszert (klíma, szellőztetés, víztisztítás, tűzvédelem stb.) építettek be. A generátorok számára 50 tonna üzemanyagot készítettek be, 17 m³ ivóvíz volt a víztartályban, több tonna tartós élelmiszer, gyógyszerek voltak elraktározva. Az egyik blokkban kórház volt műtővel. A kor legmodernebb orvosi és telekommunikációs eszközei álltak rendelkezésre, hírszerzési berendezései, stratégiai tervezőirodák, több mint 100 lakószoba, tiszti blokkok, étkezők, fürdőszobák, konferenciatermek, elnöki lakosztály. A berendezések a hetvenes évekből származnak. A kódfejtő gépeket a Siemens készítette, az összes többi eszközt és berendezést a jugoszláv ipar gyártotta: Iskra, Energoinvest, Rade Končar, Bane Sekulić, Jugoturbina, Železara Smederevo, Sintelon... Több ezer kilométer vezetékkel kötötték össze a bunkert a JSZSZK stratégiai fontosságú építményeivel. Innen 360 közvetlen telefonvonal indult Belgrádba, Ljubljanába, Zágrábba, Szarajevóba, Skopjéba, Podgoricába és egyéb katonai létesítményekbe.

A bunkerről, pontosabban annak leendő funkciójáról csak öt tiszt és Tito elvtárs tudott. Ekkora építkezést természetesen nem lehet titokban tartani. Az építkezés negyed évszázada alatt több ezren vájták az alagutat. Szarajevóba érkeztek, itt bekötötték a szemüket és órákon át kocsikáztak velük. Amikor már biztosan elveszítették térérzéküket, akkor vitték őket a Konjic melletti kaszárnyába. Az építmény kódneve az ARK D–0 volt (ARK = Armijska ratna komanda). A D–0 volt a bunker elsődleges kódja, amit időnként változtattak. Az utolsó kódnév az Isztambul volt. A Jugoszláv polgárháborúig teljes titok övezte a bunkert, és annak létezéséről is csak pár ember tudott, akik karbantartották a rendszereket.

Tito 1978-ban járt ott utoljára. A létesítményt 1992-ben adta át a Jugoszláv Néphadsereg a Boszniai Föderáció Területvédelmi Egységének. De még ekkor sem került nyilvánosságra, hogy mi is van a Neretva-parti kis ház mögött. A BH hadserege és a NATO 2011-ben közös nyilatkozatban erősítette meg, hogy a D–0-nak már semmilyen katonai jelentősége sincs. Ekkor megnyílt a nagyközönség előtt, azóta megtekinthető.

A ma már értelmetlennek tűnő projekt(ek)nek mégis volt valami haszna: Tito hű kommunista barátai számos hasonló építményt terveztettek és építtettek az ilyesmiben tapasztalt jugoszláv hadimérnökökkel. Kadhafi, Huszein, Szelasszié, Castro földalatti birodalmaikat és de facto hatalmuk megszilárdítását a mi Titónknak köszönhetik.