Gyerekkoromban mindig is különlegesnek és varázslatosnak tartottam a karácsonyt. Mióta saját gyerekeim lettek, egyre próbálom elcsípni és köréjük kanyarítani azt a varázslatot, ami engem is annyira megfogott, de nem egyszerű dolog az ünnep lelkének lenni. Elsősorban megpróbálom megteremteni az ünnepi légkört. Ezúttal is fenyőágakat raktam minden vázába, előkerültek a narancskarikák, az idén már fénysor csillogott az ablakban, felakasztottuk a hatalmas kartoncsillagokat is, és előkerült a fa is meg az évről évre gyarapodó díszkészletünk. Jól tudom azonban, az ünnepi varázs nem ezektől, hanem az emberektől, a társaságtól, a finom ételektől, na meg persze a fa alatt sorakozó ajándékoktól lesz teljes. A legtöbb felnőtt is szeret ajándékot adni és kapni, ennek ellenére az ajándékozás minden bizonnyal a gyermekek számára a legkülönlegesebb. És ez így van jól, de a helyzet az, hogy az évek és évtizedek során sikerült lecsupaszítanunk a valaha volt szokásokban és rítusokban gazdag karácsonyt egy csillogó-villogó nagy kupac kacattá a karácsonyfák alatt. S bár nem tagadható, hogy áldozatai vagyunk a rendszernek, azért nem is söpörhetjük teljesen félre a felelősségünket ebben az ügyben.
Bővül a család, egyre több a gyerek, így hát egyre több ajándékot is kell beszereznünk az ünnepek közeledtével. Habár próbáltunk tudatosan ajándékozni, nem elhalmozni, nem megvenni a legelső gagyi játékot, a kasszához érve így is teljesen ledöbbentem, mikor az elárusító megkérdezte, adjon-e zsákot ehhez a sok dobozhoz, amit a kasszához tornyoztunk. Összenéztünk a férjemmel, s megállapítottuk, ez a karácsony most olyan lesz, amilyen, de innentől kezdve drasztikus lépéseket kell tennünk, ami a játékokat illeti, mert kezdünk átesni a ló túloldalára. Belepakoltuk a számtalan dobozt a hatalmas zsákba, amit aztán bestószoltunk az autó csomagtartójába, s hitetlenkedve indultunk meg haza. Útközben hosszasan elemeztük, miért is csináljuk ezt – egyrészt itt van ez a társadalmi nyomás, az ember szeretne mindent megadni a gyerekének, másrészt meg itt a gyerek elvárása, mert hát, ha más több ajándékot kap a fa alá, ő miért ne kaphatna? És persze van itt egy adag gyerekkori trauma is. A kilencvenes években voltunk gyerekek, mikor azért a legtöbbünket nem halmozták el játékkal, ruhát is leginkább csak használtat, örököltet viseltünk. Persze hogy ki akarjuk elégíteni magunkban a vágyódó gyermeket. De, ami sok, az sok. Még aznap este eldöntöttük, amint beköszönt az új év, jelentősen csökkenteni fogjuk az otthon kallódó játékok garmadát.
Ezt a döntést csak megerősítette bennem a karácsony napján lezajló ajándékbontás, mikor a kislányunk csalódottan roskadt le az ágyra, hogy ő nem kapott semmi érdekeset, s igazat kell adnom neki, mert a harmadik Barbie után nyilván elszállt a varázs, és érezhette – teljesen jogosan –, hogy ez nem érdekes, nem elég jó ajándék.
Mielőtt felhördülnénk, milyen hálátlan a gyerek, gondoljunk csak bele, mit éreznénk mi, ha egymás után háromszor is ugyanazt kapnánk ajándékba... Hiába várta a fa alatt csupa olyan dolog, amit egyébként szívesen használ, amelyről tudjuk, szereti, mikor előző nap nagyjából ugyanezeket megkapta már duplán a nagymamáktól, nagynéniktől is. Szerettem volna, ha igazán jókedvűen telik itthon a karácsony, és ez az ajándékok miatti elkeseredés kissé rányomta a bélyegét a napra, jobban, mint kellett volna. Hiszen a karácsonynak nem ez lenne a lényege. Kellett néhány pillanat, mire rájöttem, nem az ajándékokkal van a baj. Nem az a baj, hogy rosszul választottunk, nem is feltétlenül azzal, hogy ajándék van a fa alatt. A probléma a mennyiséggel van. Az van, hogy a gyermekeink elteltek.
A legtöbb szülő egyet fog érteni velem, ha azt mondom, a gyerekeinknek fele annyi játékra sem lenne szükségük, mint amennyit valójában birtokolnak. Persze a világ nem könnyíti meg a dolgunk. Bugyuta reklámok és hirdetések úton-útfélen, egyre olcsóbb játékok, egyre színesebb kínálat, gyakran már az élelmiszerboltokban is, természetesen olyan helyen, ahol biztosan el fog haladni minden vásárló. Míg korábban születésnapra és karácsonyra járt játék, de akkor sem minden alkalommal, manapság már húsvétkor, sőt Mikulásra is egyre gyakrabban kerül valamilyen tárgyi ajándék a fészekbe vagy a kiscsizmába. Pedig azzal, hogy elhalmozzuk a gyerekeinket, valójában megfosztjuk őket az örömtől, amit egy vágyott játék megszerzése és birtoklása jelenthetne. Előfordulhat, hogy a gyermekünk vágya egy tűzoltóautó vagy egy sellő Barbie, de a harmadik tűzoltóautó vagy negyedik sellő Barbie után az első – s ennél fogva a soron következő is – egyszerűen elveszíti a varázsát. Többé nem egyedi a játékszer, nem tűnik már egyszerinek és megismételhetetlennek, nem tűnik már különlegesnek, nem is csoda, ha nem játszanak vele. Azzal, hogy túl sokat adunk, valami nagyon fontosat veszünk el tőlük: a varázst. Pedig, ha a varázs megvan, a megbecsülés és a hála érzései automatikusan követik azt. Ne vegyünk hát annyi játékot. A kevesebb néha több. Ne vegyük el gyermekeinktől a lehetőséget, hogy megtanulják és megtapasztalják a hála és a megbecsülés érzését. Ne vegyük el tőlük a varázst.
