2024. szeptember 2., hétfő
CÍMLAPTÖRTÉNET

Ez egy jó találkozás

Interjú a The Polly Red együttessel

„Hallod, én itt vagyok, de nem találom a házat” – hívtam fel idegesen Endrét. Bár időben elindultam, nem számoltam a megannyi traktorossal Zenta és Ada között, akik épp a délutáni naplementében terveztek hazafelé döcögni. Emellett a Google-térkép sem épp a legmegbízhatóbb formáját nyújtotta ahhoz, hogy ne tévedjen el az ember Moholon. Bármennyire kis település, igen kurták az utcák, egy nem helyi ember szemével nézve.

– Merre vagy? – hangzik a kérdés a vonal másik végén.

– Hát itt, az utcában – válaszolok.

Az útbaigazítást követően sikeresen megtaláltuk egymást Szabó Endrével, a The Polly Red együttes dobosával. Kedvesen üdvözölt, pár éve már ismerjük egymást. Egy „Erre tessék!” kíséretében utat mutatott. A takaros kis ház teraszán már zajlott a próba előtti felkészülés, szigorúan csak üdítő és víz kíséretében. Endre bemutatott, én bemutatkoztam (bár annyira nem volt rá szükség, hiszen ismerős arcok fogadtak), majd jött a „Mivel kínálhatunk meg?” kérdés, és a döbbent tekintet, amikor azt válaszoltam, hogy „Köszönöm, nem kérek semmit”. Úgyhogy már nem is maradt más hátra, mint hogy belevágjunk az interjúba. Szalai Bence (vokál/gitár) és Endre vállalta magára az együttes képviseletét, de a beszélgetés folyamán Ozsvár Róbertnek (basszusgitár), az együttes legfrissebb, valamint Basity Zokinak (ének/gitár), az együttes legrégebbi tagjának is akadt mondanivalója.

Szabó Endre: 2010-ben Zokival alapítottuk meg a The Polly Redet, de nem volt hosszú életű, hiszen mindkettőnk életébe megérkeztek a gyerekek, emellett a munka és más dolgok miatt sem jutott időnk a zenekarra. Tavaly júniusban azonban újra összehoztuk, de új basszusgitárossal.

Honnan a név?

Sz. E.: Zokinak volt egy piros Zastava Poly típusú autója. Mindenki onnan ismerte fel őt, hogy ezzel furikázott.

Milyen zenei stílus jellemzi az együttes repertoárját?

Sz. E.: A kezdetektől fogva a mainstream rock, a 2000-es évek rockzenéje jellemez bennünket, abból is inkább a brit vonal. Repertoárunkban főleg feldolgozások találhatók.

Basity Zoki: Szerettünk volna valami más stílust játszani, ugyanis a zenekar megalakulásáig inkább a metál vonalat képviseltük mindketten. Inkább az eladhatóbb stílus felé nyitottunk.

Szalai Bence: Pedig téged mindenki a metál stílus képviselőjeként ismer Vajdaság-szerte, a korábbi együtteseid révén. De mégis: mennyire áll távol tőled ez az új műfaj? Nagy ugrásnak tűnik.

B. Z.: Annyira nem nagy ugrás, mivel ez is rock, és ezt a pop-rock műfajt is a megszokottól keményebben játsszuk, mint az eredeti előadó.

Bence és Robi: mikor és hogyan csöppentetek bele az együttesbe?

Sz. B.: Én még abban az ősformációban is benne voltam, amelyet Endre említett. Magam sem tudom hogyan és miért, de akkor úgy döntöttek az öreg rockerek, mentorok, barátok és kollégák, hogy kellene még valaki, aki vokálozik vagy gitározik, hogy tömörebb legyen a zene. Így kerültem én a képbe. A basszusgitárcsere azonban kényszerből következett be. Ekkor jutott eszembe jó kollégám és társam a zord időkben, Ozsvár Róbert, aki emígy gitározik is, és nem is rosszul. Azonban gitáros már volt elég, és akkor kérdeztem meg tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha basszusgitározna. Korábban volt már a kezében, hiszen az Újvidéki Színház néhány darabjában zenészt alakított, vagy ezzel kapcsolatos szerep is megtalálta. Jól állt a kezében ez a hangszer, már csak a tűzkeresztségen kellett átesnie, azaz rá kellett bólintaniuk az alapítóknak, de úgy tűnt, hogy simán vette az akadályokat. Emellett az igazság az, hogy karakterben is sokkal közelebb áll hozzánk, mint előtte bárki. Működött a kémia – hogy ezzel a közhellyel éljek.

Sokan az Újvidéki Színház művészeiként ismerhetnek benneteket. Mennyire nehéz összehangolnotok a színházi és a zenészi létet?

Sz. B.: Szerintem egyáltalán nem nehéz. Szerencsére a mai színház már megköveteli a színésztől, hogy felkészültebb és minél sokoldalúbb legyen. Ez alatt azt értem, hogy ez a prózai színészet egy jó dolog, de nem árt, ha az ember tud énekelni, van köze a zenés műfajokhoz, és tud táncolni is. Ez főleg érvényes az Újvidéki Színházra, amelynek a repertoárja sok stílust felölel. Ebből a szempontból nem volt nehéz. Meg az az igazság, hogy Robi is és én is mindkettőnek definiáljuk magunkat. Végzettségünk szerint színészek vagyunk, de ha engem kérdeznek, akkor legszívesebben azt mondom, hogy színész és zenész is vagyok. Nem tudom, hogy ez mennyire tűnik nagyképűnek, hiszen nálam sokkal jobb és szakképzettebb zenészek is vannak. Onnantól kezdve, hogy azt mondják, hogy a profit különbözteti meg az amatőrt a profitól, én meg már zenéltem pénzért, így mondhatom, hogy zenész is vagyok.

Ha már a profi vs. amatőr témánál tartunk. Hogyan titulálnátok az együttest: amatőrök vagytok, vagy már jó úton haladtok a profizmus felé?

Sz. B.: Ha valaki végignézi a repertoárunkat, vagy belehallgat abba, amit játszunk, illetve a felszerelésünket is leltárba veszi, akkor nem szeretnénk szerénytelennek tűnni, de inkább a profikhoz vagyunk közelebb, mint az amatőrökhöz. Ez szerintem abból is adódik, hogy Zoki és Orkó (Szabó Endre – szerk. megj.) is évtizedes zenészi múlttal rendelkezik, és nagynevű zenekarok fűződnek a neveikhez, és gondolom, őket be sem kell mutatni itt, a vajdasági szcénában. A mi esetünkben pedig a színészképzés abból a szempontból tett minket profivá a színpadi műfajokat illetően, hogy a hozzáállásunk, ha más nem is, legalább profi.

Sz. E.: Elsősorban mi magunknak zenélünk, a magunk szórakoztatására, emellett így kiélhetjük a kreativitási vágyunkat is, de a legfőbb szempont, hogy jól érezzük magunkat. Én úgy gondolom, hogy manapság itt, Vajdaságban profi zenélésről nehéz beszélni. Ezért is gondolom úgy, hogy inkább amatőr szinten csináljuk.

Ozsvár Róbert: A színészeknél is ez a különbség, hogy vannak, akik ezt hobbiszinten művelik különféle szakkörökben vagy művelődési egyesületekben. Mi Bencével profi színészek vagyunk, nemcsak azért, mert ez a végzettségünk, hanem színházban dolgozunk, így keressük a kenyerünket. Ami a zenét illeti, az amatőr és a profi közötti különbségek a hozzáállásban is rejlenek, pl. hogy a különböző helyzetekben ki hogyan tudja feltalálni magát, vagy mennyi zenét tud játszani. Ha valaki jónak tűnik, de ugyanazt játssza már évtizedek óta, az szerintem még nem nevezhető profinak. Ez az én szubjektív véleményem.

Mit jelent számotokra a zene, a zenélés?

Sz. E.: Szeretek zenélni, nekem más hobbim nem igazán van. Van egy civil foglalkozásom, és ahhoz, hogy abban jól tudjak teljesíteni, kell egy másik dologgal is foglalkoznom. Szeretek barátkozni, haverkodni a zenészekkel. Különböző stílusú zenekarokban játszottam, pont emiatt, mert kerestem mindig a lehetőséget, hogy zenélhessek.

Sz. B.: Én a zenét szükségletnek fogom fel. Az akadémiai mesterünk egyszer azt mondta nekem, miután sok jelenetemben szerepeltem gitárral, hogy az egy börtön, ami engem bezár, és az én személyiségemet egy szűrőn látja, ami neki nem tetszik. Értettem, hogy az adott helyzetben mi volt az igazságtartalma, viszont úgy gondolom, hogy rám, illetve sok zenészre ez nem igaz, mert a zene egyfajta kifejezőeszköz, egy univerzális nyelv, még akkor is, ha a mi esetünkben a dalszövegek épp angolul vannak. A zene az egy olyan valami, amit mindenki ért, és mindenkit összekapcsol. Számomra ez egy olyan fajta, feltétel nélküli kiélése a frusztrációnak vagy örömöknek, érzéseknek, amit színházi körülmények között nem tudnék megtenni.

O. R.: Számomra is kikapcsolódást jelent, egyfajta szocializálódásnak fogom fel. Itt mindenki szereti a zenét, és nemcsak hallgatni, hanem csinálni is. Basszusgitározni hívtak, de ha csembalózni kellett volna, akkor is eljöttem volna. Nagyon régóta szerettem volna már zenélni. Ez egyfajta szelep, amelyen keresztül a mindennapok gőzét kieresztjük itt a próbákon. Ez a zenekar egy nagyon jó találkozás, mert csak olyan zenét játszunk, csak olyan zenére bólintunk rá, ami mindenkinek tetszik.

Hol tudtatok eddig bemutatkozni?

Sz. B.: A régi formációval volt jó pár koncertünk a környéken, de akkor ennek nagyon hirtelen vége szakadt. Az új felállással még nem volt lehetőségünk fellépni, ugyanis a koronavírus a mi évünkre is rendesen rányomta a pecsétjét. A bemutatkozó koncertünk tavaly lett volna az Ada Festen, amit az utolsó héten le kellett mondani a járványhelyzet romlása miatt. Ez azt is jelentette, hogy a további megkeresések is elmaradtak. Azonban az idén végre összejött a nagy szünet utáni első fellépés ezen a fesztiválon, ami egyben Robi bemutatkozása is volt. Azonban most megint mindenki puhatolózik, és arra vár, hogy mi lesz, hogyan tovább, hogyan alakul ez az ősz. Beszéltünk több lehetőségről, szóval kilátásaink vannak, és egész biztatóak. Ez attól függ, hogy a helyzet mit enged meg.