Fel a fejjel, kölyök! Szinte ezt olvastam le idegesen, megrettent tekintettel, doromboló szívvel és levegő után kapkodva egy casablancai rendőrőrs forró szobájában. Egy kopott asztal két székkel, egy ventilátor és egy – mint a filmekben kihallgatásokkor használt kerek és vakító – asztali lámpa volt a 2x2-es betonbunker berendezése. A tiszt arabul és franciául beszélt, én angolul, meg keveset oroszul. Kint férfiak üvöltöttek és dörömböltek. Rengetegen. Mégis biztonságban éreztem magam – bent az afrikai őrsön, ahol bizonyára nehezen fogok szót érteni a kihallgatásom végző tiszttel. A marokkói magyar konzulról, nagykövetről álmodni sem mertem. Az asztalon a fényképezőgépem. Azt sem tudtam, hogy miért állítottak elő. Csak egy taxit fényképeztem le.
Nyolcvan éve sokaknak a Casablanca volt a vízum az amerikai filmek elit világába. A nyugat-marokkói poros kisváros pedig ekkor került fel a világtérképre. A városon is nyomot hagyott az elmúlt nyolcvan év.
Casablanca VI. Mohammed király két évtizedes regnálása alatt rengeteget fejlődött. A monarchia lazított az íratlan arab törvényeken, nyitott a nyugati kultúra irányába, és rengeteg turistát csábít az országba. Elsősorban a film miatt Casablancába, onnan pedig a királyság egyéb egzotikus részeibe.
A hirtelen megnövekedett vendégsereg kiszolgálására évente több négy-öt csillagos szállodát is átadnak, új sugárutakat alakítanak ki, modernizálták a város tömegközlekedését, vendéglátó egységeit, és magas szinten van a közbiztonság is – állítom pont én… Az új épületek az arab hagyományok jegyében épülnek, de a fejlett világ igényei szerint.
A város egyetlen jelentősebb épülete az alig harmincéves II. Hassan-mecset. A komplexum csaknem százezer hívőt képes befogadni, de a legtöbb casablancai nem jár mecsetbe. A mindennapok a tereken, a piacok és a pályaudvarok környékén zajlanak, mint az arab világban bárhol. Errefelé igazi iszlám hangulat uralkodik. A tanultabbak és a fiatalabbak már inkább az új belváros színvonalasabb butikjaiban és üzleteiben vásárolnak jobb minőségű nyugati termékeket, de gyökereihez, kultúrájához és vallásához minden casablancai minden időben hű marad.
A város turistanegyedein túl Marokkó legnagyobb kikötője bonyolítja le az ország export-importjának több mint a felét. Minden második vendég a város repterén lép marokkói területre. A külvárosok szegénynegyedeiben a nehéziparban dolgozók élnek.
Azon a napon a casablancai őrsön nagyon vékonyan hullott a marokkói homok a homokóra alsó edényébe. A kihallgatóm – nevezzük, mondjuk Louis Renault kapitánynak – megértette velem, hogy azért hoztak be a kint dühöngő férfiak, mert arab nőket fotóztam. Elkértem tőle a gépet, azonnal kitöröltem az utolsó felvételt, és visszajátszottam neki a legutolsó képeket. Megbizonyosodott róla, hogy nem vétettem az iszlám törvényei ellen, és elengedett.
Sőt, még a közeli utcáig is elkísért, nehogy nekemessenek a mérges férjek. Az ominózus képen valóban arab nők voltak – heten egy kifuserált merciben. Öten hátul és ketten az anyósülésen. Ezt az izgalmas pillanatot – az iszlám rendelkezései miatt – soha nem állítottam vissza fényképezőgépem memóriájából, de emlékeimben több év elteltével is él a történet minden szereplője.
„Játszd el, Sam! Játszd, »Ahogy múlik az idő«!”
