Túl vagyunk még egy majálison, megérkezett végre az igazi tavasz, de pár szeles nap után a gyerekek is beszelesedtek. Alig, hogy elmúlt a koronavírus miatt bevezetett online tanítás időszaka, és kezdtek mindannyian visszaszokni a sulis élethez, megérkezett a tavaszi szünet. A gyerekek újra otthon „rekedtek", és jobbnál jobb ötletekkel rukkoltak elő. És amikor hosszabb ideig egyedül voltak otthon, akkor meg is valósították a projektjeiket. Még csodálkoztunk is Csillával, hogy nem hívtak egyszer sem bennünket a munkán, biztos jól elvannak, nem kell segítség semmihez. Látszik, egyre önállóbbak, gondoltuk. Aztán, amikor hazaértem, volt egy kis meglepi. Márki és Kata rajzolt. Filctollal. De nem papírra, még csak nem is a falra, hanem a bőrükre, az arcuktól kezdve egészen a talpukig. Mindenfélét, napocskákat, esőt, madarakat, folyókat, tavakat, és jó kis szlogeneket is írtak, szép tarkák voltak. Kérdeztem, hogy ez meg mi? Azt mondták, most olyanok, mint az indiánok, majd Kis Vidra és Harmatcsepp elkezdték magyarázni a rajzok jelentését. Gondoltam, ez már megtörtént, nyugi, de azért elmagyaráztam, hogy ezt azért majd le kell csutakolni estére a kádban. Előd ez alatt az idő alatt jókat röhögött a színfalak mögött, mondtam neki, hogy azért máskor ne engedje meg, hogy ennyire kikészítsék magukat, de hát neki is érdekes volt, aztán még ötleteket is adott nekik... Hiába mutál a hangja, ő is még gyerek.
Május elsejét immár hagyományosan nem rostélyos mellett töltjük, hanem kirándulunk. Igen ám, csakhogy hova menjen az ember, mikor ezen a napon az egész város a szabadba vonul? Így hát Péterváradra esett a választás, egy kis friss levegő sohasem árt. A vár déli részét jártuk körbe, néhol térdig érő fűben, a gyerkőcök nagyon szép virágokat szedtek, illatos volt a levegő. Mikor felértünk a legmagasabb pontra, a Duna és a Fruška gora egyes részei már füstbe borultak, folyt a népünnepély, forgatták a csevapokat a majálisozók. A várnak ezen a részén csak egy apukával és fiával futottunk össze, akik sárkányt eregettek, rajtuk kívül egy lélekkel sem találkoztunk. Miután a gyerkőcöknek kezdett elegük meg melegük lenni, annyi erejük még maradt, hogy felmásszanak a városi múzeumig, na nem a múzeum miatt, hanem előtte fagylaltot árulnak. És ha már ott voltunk, elmentünk a toronyóráig is, mert a kilátóról szemet gyönyörködtető a látvány, és még nagyobb élvezettel lehet nyalni a fagyit.
Hazagurultunk Péterváradról, és amikor kiszálltunk az autóból a Telepen, megcsapott bennünket a rostélyos illata. Fagyi ide vagy oda, a gyerkőcöknél (na meg nálunk is...) beindult a nyáltermelés, hál' istennek, a Sarajevski ćevap öt percre van tőlünk, nem is kellett sokat várni a rendelésre. Úgyhogy május elsejére nem füstölődtünk fel, de azért bevágtunk egy-egy kajmakos pljeskavicát, és ezután abszolút elégedetten lazítottunk a munka ünnepén.
