A Vidám temető

Itt nyugszom én idelenn

Braic Ileana a nevem

Volt öt legénygyermekem

Isten tartsa valahányat.

Neked Griga megbocsátok

Bár a késed belém vágtad

Mikor leszúrtál részegen,

De eltemettél tisztesen

Itt a nagy templom tövén.

Te is megtérsz majd mellém.

Történt egyszer, hogy a román–ukrán határ mentére tévedtem, és ha már a Máramarosi havasokban voltam, természetesen felkerestem a szaploncai temetőt, a környék legfurcsább szabadtéri múzeumát.

A székely falunak Stan Ioan Pătraș fafaragó mester szerzett hírnevet 1935-től 40 éven át tartó munkásságával, halála után pedig inasa, Dumitru Pop-Tincu öregbítette a mester és a falu hírnevét. Az idős Dumitru még ma is faragja a híres szaploncai nevető fejfákat, de már csak havonta egyre van ereje. Ők ketten csaknem 800 fakeresztet faragtak ki tölgyfából, és vésték rájuk egyszerű stílusban az elhunytak humoros, a halált elfogadó és azzal megbékélt monológjait. Valamikor régen, amikor Erdély magyar fennhatóság alatt állt, a román nyelvet nem használhatták sem az iskolákban, sem a mindennapi életben, csak a templomban. Ezért az akkori görög katolikus lelkész, a román nyelv továbbéltetése érdekében, arra kérte Pătraș mestert, hogy nagyobb fejfákat készítsen és véssen rájuk hosszabb román nyelvű feliratokat. A tréfás sírfeliratok így mind román nyelven íródtak, amelyeket az ezredfordulón a legértékesebb európai sírfeliratoknak nyilvánítottak.

Az embernagyságú tölgyfa domborműveket vésővel faragták heteken át. Tetejükön általában az elhunyt foglalkozására utaló motívum van (juhász, zenész, traktorista, pék, tanító, napszámos, kovács, favágó, háziasszony stb.), alatta pedig néhány soros tréfás szöveg, ami – ahogy mondják – tele van helyesírási hibákkal. Van, akit a kedvenc lovával, traktorával vagy épp az italosüvegével örökítettek meg. A nőket leggyakrabban főzés, mosás vagy szövés közben láthatjuk. Akiknek gazdag élettörténetük vagy szokatlan haláluk volt, őket Pătraș mester akár húsz soros versben búcsúztatta a naiv népi költészet nyelvén. Az élénk színűre festett faragások alapszíne a kék – amit arrafelé szaploncai kéknek neveznek –, ezzel is fokozva a vidámságot.

Cseke Gábor blogger tökéletesen megfogalmazta a Vidám temető fejfáinak pontos üzenetét: A vidámság tulajdonképpen a verssorokból, a sajátos életszemléletből árad. Bárkiről is legyen szó, gyilkosról vagy áldozatról, a versfaragó lezárt életutakat állít tanulságul az életben maradottaknak, az utódoknak. A sorok ugyanazt az üzenetet hordozzák: bármit tettünk, szerettünk, óhajtottunk, vétkeztünk is a földön, egy a sorsunk – a föld, a keresztünk alá feküdni, ahová elvárunk majd mindenkit, csupán idő kérdése az egész. A szaploncai Vidám temető fejfáiról leolvasható a falu egész története, rétegződése, foglalkoztatottsága. A legendás vidámság pedig csak első látásra tűnik akasztófahumornak. A temető inkább az elmúlás paradoxona: utólagos bosszú a halálon, amit senki se tud kikerülni.

A fejfák egy-egy élettörténetet mesélnek el. A falubeliek gyakran maguk fogalmazták meg szeretteikről vagy magukról a fejfákra kerülő sorokat. A rájuk festett vidám képek és a humoros feliratok az elhunyt foglalkozását (egyik oldal) és az elhalálozás körülményeit (másik oldal) jelenítik meg – nemritkán elég morbid formában. Az egyik fejfán a román pásztort egy pödrött bajszú magyar gyilkolja meg, másikon vasúti baleset rajza látható, megint másikon pedig amint éppen villámcsapás ér egy napszámost. Szaploncán az elmúlást nem a szomorúsággal párosítják. Itt vidám versekkel búcsúznak az elhunyttól, de gyakran az elhunyt vigasztalja a hozzátartozókat. Ilyen Európa egyetlen vidám temetője, ahová nevetni járnak az emberek.

Itt én pihenek